Évek óta érdeklődve figyeljük, ahogy az ellenzéki pártok minden választás előtt belekezdenek különös pávatáncukba a különböző jelölti helyekért. Ezt a szofisztikáltabb időkben koordinált jelöltválasztás vagy előválasztás útján rendezik, volt idő, hogy egyszerűen a pártok közötti erőviszonyok határozták meg, ki mondhat jelöltet egy adott pozícióra, és előfordult olyan eset is, amikor az egészből nem lett semmi, mindenki ment a maga útján, aztán lesz, ami lesz.
Nincs ez másként a most következő önkormányzati választások előtt sem, hiszen már tavaly december óta semmi mással nem foglalkoznak a balliberális oldal tisztelt képviselői, mint hogy készülnek a nagy megméretésre. Hogy könnyebben megértsük a mostani ellenzéki gondolkodást, érdemes néhány alapvető tételt tisztázni, ami meghatározza a készülődést.
Októberben újabb öt évre választjuk meg a települések vezetőit. Alapvető tézis, hogy a politikai építkezés legfontosabb pillére az önkormányzatiság, hiszen ez a legkönnyebb kapcsolódási pont az emberekhez, illetve egyszerre jelent felügyeletet a helyi médiumok felett és biztosít pozíciót, valamint források feletti rendelkezést. Amikor a szocialisták 2002 után 2006-ban is megszerezték a kormányzás lehetőségét, a Fidesz túlélését – nyilván az őszödi beszéd és következményei mellett – az tette lehetővé, hogy 2006-tól nagyon sok önkormányzatban tudta biztosítani a fennmaradáshoz szükséges igényeket.
Mivel a balliberális politikai oldal – szerintem hibásan – folyamatosan a kormányzati szinten próbálja építeni közösségét, így az elmúlt években állandóan az országgyűlési választások és a parlamenti munka határozta meg az ellenzék gondolkodását. Tekintve azonban, hogy októbert követően 2022-ig nem lesznek választások, az életben maradás egyedüli zálogát jelenleg az esetleges önkormányzati munka jelentheti mind működési, mind pedig politikai értelemben.
A mostani helyzetben és az önkormányzati választási logikának köszönhetően azonban a liberális szemlélet csapdahelyzetbe került. Bár lehetne arról is messzemenő vitákat folytatni, hogy az összeállások szavazatmaximalizálás szempontjából pozitív vagy negatív hatást eredményeznek, de most higgyük el nekik, hogy az egy az egy elleni küzdelem jelenti a legnagyobb esélyt. Csakhogy ki legyen az az egy? A balliberális gondolkodásmód csodája, hogy kisajátítja magának az általános jó megítélését.
Ahogy Csurka István fogalmazott egyszer még az SZDSZ kapcsán: „Nem választást szeretnének nyerni, hanem a zsűribe akarnak beülni.” Azaz az egész liberális politika lényege, hogy mindegy, van-e mögötte felhatalmazás vagy nincs, csak ők mondhassák meg, mi a jó és mi a rossz. Magyarországon azonban 2010-ben valami megváltozott. Orbán Viktornak köszönhetően ezek a típusú liberális orákulumok elvesztették a befolyásukat, és ma valóban csak azok hozhatnak döntést, akik elnyerték az emberek bizalmát. Nem marad más hátra, választást kell nyerni.
Egyszerre kell tehát érvényesülnie az egy ellenzéki jelölt elvnek és a „csak én tudom megmondani, mi a jó” elvnek. Az érdekes az ügyben leginkább az, hogy ez idáig saját táborukon belül ezzel az akadállyal nem kellett szembenézniük. Ott volt a démonizált Orbán Viktor és a Fidesz, akiről fűt-fát el lehetett mondani, ráadásul és egymás mellett többen is odafértek a szócsőhöz. Most azonban házon belül kell lejátszani a mérkőzést. Ez az a helyzet, ami már nem megy le a balliberális politikusi torkokon. Ez az, aminek köszönhetően olyan csodálatos kapálózásokat és pályafutások haláltusáit nézhetjük végig, amilyenekről 2010-ben sokan csak álmodtak.
Csak néhány példát említve. Budapest IX. kerületében a pártok megállapodtak a közös jelöltben. Csakhogy felütötte fejét az irigység, és megjelent a színen Baranyi Krisztina, az egykori Együtt párt képviselője, aki szintén bejelentette igényét a trónra. Mit számít, hogy tavaly, az országgyűlési választáson a ferencvárosiak alig négy százaléka támogatta!
Most már azt olvashatjuk közösségi oldalán, hogy lényegében az egész kerület a középkorig repül vissza, ha nem ő lesz az összellenzéki jelölt, majd a polgármester. De ugyanez történt Szolnokon is, ahol az egy jelöltség zászlóshajójaként tetszelgő, Márki-Zay-féle mozgalom alelnöke, Lukácsi Katalin találta ki, hogy nélküle lényegében a megyeszékhely egy tapodtat sem tud előre lépni. Ja, hogy már volt közös jelölt, oda se neki, hadd érvényesüljön csak a liberalizmus, hisz ki más mondhatná meg a szolnoki jövőt, mint saját maga.
Arra most ki sem térek, hogy a felmerülő nevek sokszor olyan újrahasznosítható szereplők, akik már vagy felsültek valahol, és ezért most egy huszárvágással máshol próbálnak szerencsét, vagy térképpel a kezükben próbálnak egyáltalán eltalálni a számukra kijelölt településre. Csak találgatni tudok, hogy a helyi baloldali közösségeket hogyan érinti, amikor egy alapvetően Budapesten létező párt elnöksége megmondja, mi lesz a jó adott esetben a szentlőrincieknek vagy az egrieknek.
Az összehasonlíthatóság kedvéért röviden összefoglalnám, miként választ jelölteket a Fidesz egy adott településen: a helyi szervezet javaslata alapján egy megyei vagy fővárosi egyeztető testület rábólint.
Nem ezt hívják demokratikus eljárásnak? Milyen érdekes, hogy közben brüsszeli sugalmazások alapján itthon a vádakat papagájként ismételgető ellenzékiek állandóan demokratikus deficitre és a jogállamiságra hivatkozva csűrik-csavarják a dolgokat. Valójában, amikor azt kell eldönteni, hogy ki képviselhesse a baloldali választók érdekeit szerte az országban, akkor arról egy budapesti asztalnál majd ugyanaz a tíz ember hoz döntést.
Egy szó, mint száz: lehet továbbra is a kormánypártokat vádolni a „jogállam lebontásával”, lehet továbbra is ostobának gondolni a vidéki választókat, mert „elhiszik a kormánypropagandát”, lehet továbbra is egyéni érdekek mentén politikai közösséget építeni, de mindaddig nem lesz siker, amíg az ellenzéki pártok rá nem ébrednek a közösségi érdek fontosságára. Ezt azonban ma már konzervatív politikának hívják.
A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány igazgatója
