Az elnök kiáltványa blöff volt

Fejtő Ferenc érdeme, hogy ráirányította a figyelmet a Trianon-problematika fontos elemeire.

Alsónána, 2020. június 4. A trianoni békeszerzõdés aláírásának századik évfordulója alkalmából készített emléktábla a Tolna megyei Alsónánán 2020. június 4-én. MTI/Sóki Tamás Fotó: Sóki Tamás Forrás: MTI/Sóki Tamás

Wilson pontjainak így döntő szerepük volt a történelmi Magyarország összeomlásában: először is az ominózus 10. pont hajszolta bele IV. Károlyt azon manifesztumának kiadásába, amely föderalizálta a birodalom osztrák felét, amely ily módon megbontotta a Deák Ferenc által kidolgozott kiegyezés rendszerét. Ma már tisztán látjuk, hogy IV. Károly tévedett: sokkal jobban tette volna, ha ekkor nem csinál semmit.

De ezt ma látjuk. Másodszor: annak ellenére, hogy az antant 1918. október 18-tól kezdve több alkalommal deklarálta, hogy a wilsoni pontok már nem az 1918 januárjában meghirdetett tartalmukban érvényesek, a Károlyi Mihály gróf vezette „új, progresszív, demokratikus” Népköztársaság abból indult ki, hogy ez a Magyarország majd más elbírálás alá fog kerülni, mint a dualista állam. Károlyinak hamarabb rá kellett volna jönnie, mint amennyire végül sikerült neki akkor, hogy tévedett! Harmadszor pedig a Kárpát-medencében létrejövő új, vagy jelentős területeket szerző ál-nemzetállamok saját területi igényeiket előszeretettel támasztották alá a wilsoni elvekből levezethető önrendelkezési elvvel, amelyet a magyar és német nemzeti közösségek viszonylatában nem gondolták, hogy érvényesíteni illene. Helyzetünk a második világháborút követően sem lett alapvetően jobb, hiszen a 75 éve ezekben a napokban lezajlott potsdami konferencia ezt a gyakorlatot megismételte.

Önmagában tehát a wilsoni elvek kidolgozása és meghirdetése – amelyek amerikai nemzeti hagyományokból, valamint hatalmi érdekekből eredő szabadkőműves indíttatását tagadni nehéz lenne – végül jelentős szerepet játszott Ausztria–Magyarország feldarabolásában. Abban, hogy ezek az elvek a magyar politikai elitben támogatókra leltek, igenis szerepet játszott a hazai szabadkőművesség is. Lényegében ugyanazon érvek bukkantak fel akkor, mint ma, száz évvel később: a nagyobb egységek gazdasági ereje, a kevesebb háború lehetősége stb. Nota bene: ezeket az érveket majd használják a totalitárius rendszerek is: mind a szovjetek, mind pedig a német nemzetiszocialisták elképzelte szebb jövőben is ott voltak ezek az ideálképek, jóllehet a XX. század mindkét totális rendszere ellenségként tekintett a szabadkőművességre!

Bizonyos pontokon a kitűzött célok viszont ijesztő párhuzamokkal szolgáltak – első és talán legfontosabb helyen a keresztény alapokon nyugvó államrend átalakítása. Különösen igaznak bizonyul ez a tétel a bolsevizmus esetében, amely létrejöttekor az egyház, a különböző vallások megsemmisítésére törekedett. 1919-ben egyébként a magyar proletárdiktatúra is előszeretettel használt fel szabadkőműves szimbólumokat, és intézkedéseiben számos olyan módszert használt, amely összhangban állt a szabadkőműves-mozgalmak „reformszemléletével”. Ráadásul, ezek bizonyos módon illeszkedtek is az 1890-es évek szabadelvű egyházpolitikai intézkedéseihez.

Amennyiben a személyi összefonódottságot vizsgáljuk, Magyarországon a Szovjet-Oroszországból importált bolsevizmusban sok egykori szabadkőműves is támogatható, sőt üdvözlendő eszmerendszert fedezett fel. További más tényezők mellett elegendő, ha a Galilei Kör „áldásos” tevékenységére utalunk. Sajnos, a viták során háttérbe szorult, hogy a magyar közvélemény számára főgonosznak számító cári Oroszország mint potenciális veszélyforrás az 1918. március 3-án aláírt breszt-litovszki békeszerződést követően megszűnt létezni, az iszonyatos véráldozatokat követelő olasz front pedig alapvetően nem Magyarország területét fenyegette.

Nem valljuk be, ami egyébként a kortársak számára 1918 végén evidencia volt és Kun Béláék hatalomra kerülésében is kulcsszerepet játszott: magyar nemzeti szempontból Leninék bolsevizmusa sokkal jobb volt, mint a cár környezetének pánszlávizmusa vagy az ideig­lenes kormány – ma úgy mondanánk – atlantista orosz jövőképe. Ebben nem csupán a Monarchia megsemmisítése, hanem bevallottan Magyarország drasztikus megcsonkítása szerepelt. Tegyük hozzá, hogy az antanthatalmak közül az oroszoké volt az egyetlen nagyhatalmi program, amely a világháború kitörésének napjától kezdve nyíltan hirdette is ezt.

Ettől függetlenül kultúrtörténeti jelentősége van, hogy a dualizmus kori Magyarországon a szabadkőműves- és keresztény tábor folyamatosan és nyilvánosan kritizálta egymás tevékenységét. Jól ismerjük e küzdelem kimenetelét: miközben az állam–egyház szétválasztása a keresztény kultúrkörben megvalósult, a szabadkőműves ethosz mentén a „polgári” államok az utóbbi két-három évtizedben totális offenzívába lendültek, hogy a keresztény eszmeiség maradékát is felszámolják. Ám míg 100-120 évvel ezelőtt a szabadkőművesség működésével szemben látható volt a keresztény felekezetek, és ezen belül a leginkább támadott katolikus egyház (korabeli, gyakran idézett szabadkőműves terminológiával: „Róma fekete kámzsás seregeinek”) ellenállása, addig ma ez a magatartás teljesen eltűnt. Ebben döntő szerepe volt, van és lesz annak, hogy a szabadkőműves befolyásról beszélni ma tabu, annak vizsgálata pedig tudománytalannak, dilettánsnak vagy csak szimplán hóbortnak tűnik.

Ezen a ponton lehet idézni Raffayt, de lehetne Gratz Gusztávot vagy Szekfű Gyulát is, akik szerint a dualizmus időszaka a gazdasági, társadalmi prosperitása, vitathatatlan eredményei ellenére is megkoptatta a nemzeti érzületet. Mindez egyébként drámai felkiáltójel a 2010-es évtized erősödő Magyarországa számára is: a gazdasági – materiális – eredmények önmagukban keveset érnek, azoknak ki kell egészülniük a szellemi értékek megerősítésével, védelmével is. Ungváry Krisztián mindkét vitacikke igazolja, hogy az MTA doktora címmel bíró tudományos párbajhős tekintélyelvű orákulumként még azt is meg akarja határozni, mit lehet gondolni, vagy mit nem. Az már csak hab a tortán, hogy egészen nyíltan tudományos ellehetetlenüléssel fenyegeti Borvendég Zsuzsannát.

Ungváry azon érve, hogy a „kommunisták nem akarták feldarabolni Magyarországot”, azért félrevezető, mert utóbbiak fő célja egy egységes vörös világfalanszter létrehozása volt. Kun Béláék 1919-ben kínosan ügyeltek arra, nehogy honvédelmi harcuk azt a látszatot keltse, hogy egy integer Magyarországért harcolnak. Nem véletlenül sikerült felvidéki hadjáratuk során Szlovák Tanácsköztársaságot kikiáltaniuk. Miközben Ungváry „emlékezetpolitikai kifizetőhelyek történészeiről” beszél, addig éppen ő maga az, aki nem tesz mást, mint hogy „objektívnek” mondott emlékezetpolitikát gyárt. Ennek a folyamatnak mintegy állatorvosi lova a közelmúltban megjelent Horthy Miklós – A kormányzó és felelőssége 1920–1944 című kötete. Aki szemináriumot szeretne tartani arról, hogyan ne írjunk történelmet, bátran adja ki a hallgatóknak ezt a „kismonográfiát”, amit inkább emlékezetpolitikai pamfletnek lehetne nevezni.

Egyszerűen meg kellene néznünk, hogyan írnak szomszédaink történelmet, és azzal akár a párbeszéd fonalát felvéve, meg kellene jeleníteni a történelemmel kapcsolatos sajátos magyar álláspontot.

A szerző történész, a Károli Gáspár Református Egyetem megbízott oktatója