Ahhoz, hogy a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) intézetei kapcsán kialakult vitát világosabban értsük, a második világháborút követő évekig kell visszatekintenünk, hiszen maga a szisztéma akkor alakult ki, s ezzel teremtődtek meg a mennyiségi bővülés feltételei.
Az 1945 tavaszán az újjászerveződés útján elinduló intézménynek három osztálya volt. A nyelv- és irodalomtudományi, a történettudományi mellett a természettudományok egyetlen osztályba, a harmadikba tömörültek. Ez az osztályszerkezet nyilvánvalóan nem biztosított elég teret a rohamosan fejlődő természettudományoknak. A helyzet megváltoztatása érdekében sokan tevékenykedtek, többek között a Hitler-ellenes és (akkor még) szovjetbarát, Nobel-díja miatt is hatalmas tekintélynek örvendő Szent-Györgyi Albert is.
Az 1945. április 26-ra összehívott közgyűlésen kirúgták az Akadémiáról József főherceget, Hóman Bálint történészt, egykori kultuszminisztert és Orsós Ferenc biológust. Szent-Györgyi felszólalásában azt indítványozta sikertelenül, hogy a harminc legjobb tag kivételével (osztályonként tíz) mindenki mondjon le, az újakra pedig a „harmincak” tegyenek javaslatot. 1945 júniusában Szent-Györgyi egy akadémiai delegáció tagjaként a Szovjetunióba utazott, ahol megismerte a szovjet tudományos akadémia szervezetét és működését, ami elnyerhette a tetszését. Küzdelmek, sértegetések és feljelentések után 1946-ban négy osztályra bővült az MTA, az (mai terminológiával) élettelen természettudományi III. osztály mellett létrejött a negyedik, az élő (biológia, orvostudomány).
Érdemes egy rövid pillantást vetnünk a szegedi egyetem két professzora közötti, 1945 decemberében zajlott vitára. Nagyon röviden: Szent-Györgyi szovjet mintára képzelte el az Akadémiát, ahol a tudomány élvonalába tartozónak tekintett kutatók főállásban tevékenykednek, vezető politikusokat megillető körülmények és anyagi feltételek mellett. Ugyan az oktatás követelménye alól mentesítették őket, de saját területükön dolgozniuk kellett az ötéves terv megvalósításán.
Ebből következett a két szféra merev szétválasztása, és az akadémiai intézethálózat szükségszerű kialakítása. Az egyetemi oktatók csak a „második” vonalat jelentik, Szent-Györgyi szavaival „mesteremberek”, az oktatóknak nem feltétlenül feladatuk az önálló tudományos kutatás, ők elsősorban mások felfedezéseit ismertetik meg az új generációkkal. Az orvos-biológus vitapartnere a jogász Bibó István volt, aki a leghatározottabban tiltakozott az egyetemen folyó tudományos tevékenység degradálása ellen.
Számos példát idézve mutatta ki, az európai akadémiai rendszer nincs válságban, amint azt a biológus állította. Bibó szerint nem szabad leválasztani a tudományos kutatást az egyetemről. Ő az akadémiának is más szerepet szánt, mint professzortársa. Az Akadémia feladata, hangsúlyozza, az értékek hatékony megjelölése és képviselete. Amióta az egyház megszűnt, Európában nincs erre szervezet. A fórumként működő akadémia szellemi tekintélyével képviselhetne pluralista, több központú értékrendszereket.
Természetesen nem állítjuk, hogy az akadémiai intézethálózat második világháború utáni létrehozása és máig való működése egyedül Nobel-díjasunknak köszönhető. Nálánál sokkal jelentősebb volt a szovjet rendszerhez való kötelező alkalmazkodás kényszere. Hasonló, egy ország szinte teljes tudományos spektrumára kiterjedő privilegizált és egységes intézethálózat sehol sem létezett Európában, s így bizonyos problémák ott fel sem merülhetnek. Néhány ezek közül: az egyetemi oktatóknak (az oktatás mellett) kötelezően előírt tudományos munka és az intézethálózaton folyó tevékenység koordinálása. Az intézeti kollégák bevonása/bevonhatósága az oktatásba, a doktori képzésbe.
Egy kutatócsoport méretét meghaladó nagy projektek intézményközi tudományos hátterének biztosítása. Az intézményes különállásból szükségszerűen következik a szervezetlenség, a párhuzamosság és az anyagi erőforrások tékozló felhasználása, jóllehet az államnak, s ebben a két tudós egyetértett, szüksége van a tudományra: „Tudomány nélkül nem lehet államot vezetni” (Szent-Györgyi), ami akár korlátok között is tarthatja az alkotói szabadságot, amit néha csak „szabadidős” tevékenységként gyakorolhat.
A mai viták során a kormány részéről sokszor elhangzott, hogy a hazai rendszert az európai mintákhoz kell igazítani, míg a másik oldal, nem kis részben anyagi okokból (dupla fizetés: itt tanítok, ott kutatok) a jelenlegi privilegizáló és monopolizáló, végső soron szovjet rendszer fenntartása mellett kardoskodik, s az Akadémia létét a tudományos szabadság eszméjével azonosítja. Az Akadémiához mint tudósok együtteséhez való tartozást semmiképpen sem érinti az törvénytervezet, meghagyja mind az akadémikusi, mind a nagydoktori pótlékot (másutt nem tudok ilyenről, van, ahol a tagságért fizetnek).
Változás másutt, a tudós testülethez szükségszerűen egyáltalán nem kapcsolódó intézethálózat fenntartásában, működésében következhet be. Méghozzá az Európában működő, tudományfinanszírozási modell átvételével és alkalmazásával. A sokszor hivatkozott Max Planck Intézet mellett más példákat is idézhetünk.
Olaszországban legnagyobb presztízse az 1603-ban alapított Accademia dei Linceinek van, amely első tagjai között tudhatta Galileo Galileit is. (Szent-Györgyi őt tekintette a modern, kísérletes tudomány atyjának.) A tudósok a reprezentatív Palazzo Corsiniben találkoznak rendszeresen. Néhány fős hivatali stáb segíti az 540 olasz, külföldi, tiszteletbeli tag adminisztratív ügyeinek intézését és az ülések szervezését. Intézethálózata nincs, a tagok rendszeres honoráriumban nem részesülnek.
Az olasz állam más csatornákon keresztül finanszírozza az egyetemeken kívüli tudományos kutatást. Ezek közül a legfontosabb a Consiglio Nazionale delle Ricerche (CNR, Nemzeti Tudományos Tanács). Önmeghatározása szerint az ország előtt álló kihívásokra igyekszik válaszokat adni a tudományos kutatás eszközeivel a következő területeken: orvos, környezettudomány, fizika, biológia, kémia, mérnöki és humán tudományok. Székháza helyileg is a római La Sapienza egyetem épületében van, felügyeleti szerve az oktatási, egyetemi és kutatási minisztérium.
Kifejezetten az olasz kulturális örökség tanulmányozására és publikálására alakult 1925-ben az enciklopédikus jellegű intézet. A kezdeményezők Giovanni Gentile filozófus-miniszter és Giovanni Treccani mecénás-kiadó-szenátor voltak.
Az Istituto dell’ Enciclopedia Italiana költségvetését soron kívül az állam biztosítja, elnökét a köztársasági elnök nevezi ki. Az intézet kiemelkedően fontos, országos jelentőségű kiadványokat jelentet meg. Fő profilja a sok szakember együttműködését igénylő nagy reprezentatív nemzeti vállalkozások megalkotása és közzététele, mint amilyen a nagy olasz egynyelvű szótár vagy az életrajzokat tartalmazó sokkötetes enciklopédiák. Gondos témaválasztás és előkészítés után kialakuló szerkesztő- és szerzőgárda a munka elvégzésének idejére és teljesítménye alapján külön javadalmazásban részesül.
A munka sikeres elvégzése után az igazgatótanács által elhatározott új témához új, jellemzően félállásban foglalkoztatott kutatókat toboroznak. Így nem fordulhat elő, hogy évtizedeken keresztül fizetett szakemberek nem végzik el azokat a komplex és nagy jelentőségű feladatokat, amelyekre a közösség szellemi életének szüksége van.
A szerző egyetemi tanár
