Egy világ lassan véget ér

A legkeservesebb viták az új Nemzeti alaptanterv (NAT) eszmeiségével kapcsolatban dúlnak. Az új NAT nyilvánvalóan nem hiba nélküli. Számos pontját lehetne még csiszolni.

Szeptembertől az új Nemzeti alaptantervről is tárgyal a Köznevelési Kerekasztal Fotó: Havran Zoltán

Tudjuk, hogy amit mi nemzeti patriotizmusnak nevezünk, az másoknak sötét nacionalizmus, sőt sovinizmus. Szerencsés lenne, ha közmegegyezés születne ennek minimumáról. A hazai közgondolkodást, a kultúránkat, az oktatási rendszerünket máig áthatja a nemzeti érzelmektől való óvatos idegenkedés, mi több, viszolygás. Igaz, a „másik oldal” ezt hevesen tagadja, de ebbe most ne menjünk bele; egyáltalán nem mindegy ugyanis, mit értünk e kifejezés alatt.

A lényeg: a hazaszeretet nem opcionális lehetőség; nem lehet cél pusztán a különböző értékrendek egyik alternatívájaként megjeleníteni a NAT-ban. Tisztában vagyok vele, hogy sokaknak már a jelenlegi tervezetben szereplő szint is elfogadhatatlan, de engedtessék meg nekünk, hogy ragaszkodjunk ehhez a kiindulási alaphoz.

Különösen kényes, kritikus eleme az új alaptantervnek, miszerint „kiemelten kezeli a honvédelmet és a hadtörténetet”.

Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke a következőképpen fanyalgott a Népszavában: „Az anyagban nagyon erősen megjelenik egyfajta kötelező értékrend, ennek következtében egyes helyeken tenden­ciózusan eltorzítja a történelmet. Például az Árpád-korból csak a győztes csatákat kell tanítani, a veszteseket nem. A törökökkel folytatott háború magyar katonáit hősökként emlegeti a szöveg, vagyis automatikusan minősíti őket, nem hagyja meg a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésre.”

Azért roppant kíváncsi lennék, az Egyesült Államok alaptanterve meghagyja-e a lehetőséget, hogy a fasizmus ellen küzdő amerikai katonák hősök voltak-e vagy esetleg részeges háborús bűnösök? Az is nagyon érdekelne, hogyan festene az Egyesült Államok alaptanterve, ha a liberális baloldal alkotná meg. Nyilván nagy hangsúlyt kapna benne a sok bűnöző, kétes elem elmenekülése Európából, az indiánok tízmillióinak rezervátumba zárása, módszeres kiirtása, a tömeggyilkosságok sora a fehér faj életterének növelése érdekében.

Az a tanterv nyilván hosszan taglalná a rabszolgaság gyalázatát, és mélyen magába tekintene Hirosima és Nagaszaki miatt, majd a világ csendőrének számos, hazugságokra épülő háborúját venné sorra, melyek során a civil lakosság, köztük gyermekek százezrei lelték halálukat. És természetesen az ilyesfajta tanterv részletesen venné valamennyi vereséget, amit amerikai seregek valaha elszenvedtek.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az az elképesztő, ahogyan eddig tálalták a magyar történelmet. Vereségek, gyalázatok sorozataként. A honfoglalás ezen narratíva szerint nem győztes katonai akció volt, hanem a besenyők előli fejvesztett menekülés. A több mit ötven győzedelmes „kalandozó” hadjáratból sikerült két évszámot megtanítani a felnövő magyar generációkkal: az augsburgi és a merseburgi vereséget. „Véletlenül” elfelejtettek említést tenni a pozsonyi csatáról és Árpád törzseinek egyéb győzelmeiről.

Az Árpád-kor betetőzéseként a tatárjárás veresége tette teljessé a képet: középkori eleink vereséget vereségre halmoztak ezen értelmezés szerint. Ennek tükrében nehezen érthető, hogyan uralhatta az Árpádok magyar birodalma a közép-európai térséget, fényes diadalok egész sorát aratva. A kép, amit hosszú évtizedeken át a diákoknak tálaltak, minden volt, csak felemelő, büszkeségre okot adó nem. Viszont cserébe tendenciózus volt és féloldalas. Ami a kritikákat illeti, vereségek ezután is lesznek a tantervben, hiszen sajnos bőven kijutott belőle történelmünk során, de – már bocsánat – nem csak azok.

Lényeges kérdés, jó-e, ha a diákra bízzuk, hogy ki mellett teszi le a garast a nándorfehérvári csatát tanulva; a magyarok vagy a törökök mellett? Csakugyan jó, ha megkérdőjelezzük, hogy végváraink (sokszor igaz, zsivány) katonái a mi hőseink, a haza védelmezői voltak? Milyen különös következetlenség, hogy a II. világháború tanításában fel sem merült a liberális baloldali oktatási szakemberekben, hogy bízzuk a diákokra, ki a szimpatikusabb neki.

Pedig helyettesítsük csak be a kritikusok mondatába ezt a felállást: „A fasizmus ellen folytatott háború szovjet és amerikai katonáit hősökként emlegeti a szöveg, vagyis ­automatikusan minősíti őket, nem hagyja meg a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésre.” Hm. Ehhez vajon mit szólnának? Ha a diákokra bíznánk, ki a szimpatikusabb nekik, a Harmadik Birodalom hadserege vagy Sztálin vörös hordája, bizony hamar elcsúsznának a dolgok, és nem biztos, hogy ennek sokan örülnének. Bizonyos kérdések véleményem szerint nem lehetnek opcionálisak.

Az a szellemiség, ami a kritikákból süt, jól ismert számunkra. Ez a szellemiség okolható azért, hogy évtizedeken át a magyar történelem sokszor gyalázatos, szánalmas események füzéreként ábrázoltatott.

Ez a szellemiség felelős azért, amiért nemcsak oktatási rendszerünk, de irodalmunk, filmművészetünk is javarészt a vereségeinkre, tragédiáinkra koncentrált – persze csak azokra, amelyek megfeleltek a liberális, baloldali hagyománynak és céloknak. A traumák és tragédiák közé viszont Trianon sehogy sem fért be, mint ahogy a határon túl rekedt magyarok sorsának taglalása sem. Ők egyszerűen nem léteztek ebben a narratívában.

Ennek a szellemiségnek köszönhető, hogy néhány nagyszerű kivételtől eltekintve nem készültek filmek győztes történelmi hőseinkről, nagyszerű királyainkról, dicsőséges évszáza­daink eseményeiről. Ennek a szellemiségnek köszönhető, hogy most, amikor az új NAT-ba kiegyensúlyozottan bekerülnek a liberális, baloldali véleménydominanciától eltérő, azzal ellentétes gondolatok, máris világvégét vizionálnak.

Bizonyos értelemben egyébként helyesen. Egy világ a végéhez közeledik. Závada Pál író felhívta a figyelmet az irodalomtanítás visszacsúszásának veszélyére a Kádár-korszak első felének durva oktatáspolitikájába, sőt a Rákosi-korszakéba. Szerintem pedig épp most jön ki onnan.

A szerző író