A tudomány mindazon ágaiban, ahol nem lehet mérésekkel és egzakt matematikai apparátussal egy hipotézis igazát alátámasztani, a világnézetnek mindig meghatározó szerepe volt. Különböző irányzatok egymással vitatkozva próbálják a társadalmi lét jelenségeit értelmezni – már amíg valamelyik el nem éri, hogy a rivális megközelítéseket erőszakkal elhallgattassák.
A homoszexualitás ügyében erős, ilyen irányú törekvések tapasztalhatók, amit jól illusztrál Ritter Andrea, a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ-szekcióelnökének egyik tanulmánya. Ritter arról panaszkodik: „Míg a politikai korrektség értelmében nyíltan már évtizedek óta nem beszélhetünk a homoszexualitásról mint betegségről, elméleteink még sok esetben a szexuális orientáció traumatikus gyökereit és ezért gyógyítási lehetőségeit kutatják”.
A szerző akaratán kívül jól jellemzi a helyzet drámaiságát: tudományos elméletek alapvonalait és az elméletekből fakadó gyakorlati cselekvést a politikai korrektség igyekszik meghatározni – bár a tudósok még jobban hisznek saját s az előttük járt tudósnemzedékek kutatási eredményeinek.
Ritter szerint a homoszexualitás „pszichoanalitikus értelmezését a társadalmi szemlélet alakulása, az érintett emberek mozgalmai, egyéb társtudományok alakítják”. Az Amerikai Pszichoanalitikus Egyesület és az Amerikai Pszichiátriai Egyesület „meleg- és leszbikusszervezetekkel közösen gondolta át a szexuális orientáció és az ehhez kapcsolódó terápiás gyakorlat kérdéseit”. Az amerikai tudósok pechjére az Egyesült Államok alkotmánya és alkotmánykiegészítései nem tartalmazzák a magyar alaptörvény idevágó rendelkezését, hogy tudniillik „tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak”.
Így aztán az ottani Labrisz egyesületek nemcsak mesekönyvkiadással alakítják a társadalmi szemléletet, hanem tudományos és terápiás kérdések átgondolásával is foglalkoznak. Ahogy Sárosi Péter írja, a 70-es években a melegszervezetek komoly társadalmi nyomást gyakoroltak a pszichiátriai szakmára annak érdekében, hogy vizsgálja felül „az elavult medikalizációs szemléletet”. A két amerikai lélekgyógyászati szervezet pedig ennek eredményeképpen, „egyetértésben a különböző melegszervezetekkel”, általános elvként kinyilvánította, hogy a homoszexualitás a humán szexualitás normális variánsa.
Korántsem érdektelen, hogyan zajlott ez a „komoly társadalmi nyomás” alatti „közös átgondolás”. Homoszexuális aktivisták 1970-ben az Amerikai Pszichiátriai Egyesület (APA) San Franciscó-i konferenciáján erőszakkal félbeszakították a felszólalókat, s megpróbálták nevetségessé tenni azokat, akik mentális zavarként tekintettek a homoszexualitásra. A demonstrálók és az egyesület tagjai közötti kemény szóváltás miatt az APA kénytelen volt biztonsági őröket szerződtetni. Mindhiába. 1971-ben Frank Kameny, a Gay Liberation Front aktivistája az APA konferenciáján megragadta a mikrofont és azt kiabálta, hogy „A pszichiátria az ellenség megtestesülése! A pszichiátria könyörtelen és megsemmisítő háborút vív ellenünk. Ezt vehetitek hadüzenetnek.”
A hadüzenet azonban már korábban megtörtént. Az 1960-as években indult antipszichiátriai mozgalom megkérdőjelezte a pszichiátriai diagnózisok legitimitását. Értsük ismét világosan: nem új tudományos felfedezések írták át, hanem egy politikai mozgalom kérdőjelezte meg egy tudományág teljes módszertanát. És ami a legmegdöbbentőbb, az ideológiai erőszak végül legyőzte a tudomány – nem túl acélos – ellenállását, s a homoszexualitás mint perverzió és különálló betegségkategória 1973-ban kikerült a pszichiátriai diagnosztikai kézikönyvből. Nem tudományos érvek alapján, hanem egy teljes tudományágat először ellenségnek minősítő, majd kapitulációra kényszerítő politikai nyomás alatt született a döntés, amely megtiltotta a homoszexualitás olyan értelmezését, amely a szakmában – ezt éppen Kameny kirohanása igazolja – előzőleg általános volt.
E „szakma” nevében illetik most olyan vádakkal az egyik legnagyobb magyar pszichológust az ellene aláírást gyűjtők, hogy nyilatkozata „szakmaiatlan és a tudomány mai álláspontjával ellentétes tartalmú állításokat” tartalmaz. Mivelhogy „a homoszexualitás mint betegség 1973-ban került ki a mentális betegségek kézikönyvéből” (láttuk, milyen úton-módon), „így betegségként beszélni róla messzemenően szakmaiatlan és tudatlanságról tesz tanúbizonyságot”. És még egy politikai bunkósbottal is odasújtanak, hogy e nyilatkozat „várható hatása a gyűlöletkeltés és a társadalmi kirekesztés fokozása”. Mert szakmai vitákat politikai megbélyegzéssel kell lezárni.
Süvecz Emese (Patent Egyesület) szerint „a feminizmus, illetve a homoszexualitás tudománya” azért választotta „a pszichoanalízist elméletalkotásuk egyik meghatározó keretéül, mert olyan elméletre volt szükségük, amelyben a nemek és a szexualitás kulturális termékek és függetlenek a biológiától, amely utóbbi például a homoszexualitást betegségként határozza meg”. A biológia azért nem felel meg a feminizmus, illetve a homoszexualitás „tudománya” elméletalkotásához, mert az embert illetően zavarba ejtően bináris természetű.
Az ember biológiai szempontból gerinces, emlős állat, s mint ilyen, vagy hím, vagy nőstény. Ritka kromoszómahibát leszámítva az XX-kromoszómájú embrióból nő, az XY-ból férfi lesz. Ami ezentúl van, benne az egész mai LMBTQ-univerzummal, s ebben Süvecz Emesének igaza van, döntően kulturális termék. Ami már csak a homoszexualitás előfordulásának hallatlanul heterogén térbeli, (szub)kulturális és történeti különbségeiből is következik; elég itt csak a hollywoodi moziuniverzum és egy moldvai csángó falu e téren megfigyelhető különbségeire utalni.
Az ember fajfenntartása a természet bináris törvényén alapul. Ha azonban a genetikai alapokra nem épül normális pszichoszociális fejlődés, akkor az érintett személy képtelenné válhat az egyik legalapvetőbb életfunkcióra, a fajfenntartásra. Attól még természetesen más emberi szerepeket kitűnően betölthet, és támogatandó is, hogy betöltsön, amiként más emberi funkciók (látás, hallás, mozgás) sérülése esetén is. Ez azonban nem teszi meg nem történtté a sérülést, főként nem, ha még ideológiai okokból tilalmazzák is az annak orvoslását célzó törekvéseket, a defektus kialakulásának valós okainak pedig még a megnevezését is politikai döntéssel próbálják betiltani. Mivel kudarcot vallott minden próbálkozás, amely a homoszexualitás biológiai meghatározottságát igyekezett igazolni.
Akárhogy próbálták csűrni-csavarni például az ikerkutatások eredményeit, azt állítva, hogy „elég magas arány” az, hogy a fiúknál 7,7, a lányoknál 5,3 százalék az esély arra, hogy egy (azonos génállományú) egypetéjű ikerpár mindkét tagja homoszexuális legyen, valójában a genetikai meghatározottság dokumentáltan nem működik az esetek közel 95 százalékában. Biológiai jellegű kutatásoknál pedig a hibaszázalék többnyire meghaladja az öt százalékot.
Az ez irányú vizsgálatokra fordított erőfeszítések és horribilis összegek ellenére (természetesen) „homoszexualitásgént” sem sikerült találni. Ennek megjóslásához persze nem kellett volna genetika szakértőnek lenni; a józan ész is elegendő annak belátásához, hogy nem lehet örökletes egy olyan sajátság, amelynek hordozói évezredek óta nem szaporodnak.
Nem maradt más hátra, mint a védhetetlen állásponttól való rugalmas elszakadás, amely újabban a queer elméletben nyert kifejezést. Borgos Anna, a Labrisz Leszbikus Egyesület alapító tagja szerint ennek lényege, hogy „nemi identitásunk és szexuális orientációnk folyamatosan konstruálódik, képlékeny és átjárható”. Értsük világosan: a normális szexualitás képlékeny és bármikor megváltoztatható, a homoszexualitás megváltoztatásáról viszont még higgadtan beszélni is gyűlöletkeltés. Amúgy amit Bagdy Emőke a gyermekkorról állít, nem is áll teljes ellentétben Borgoséval. Csak az a kérdés, miért a felháborodás, ha a szülők nem kívánják, hogy gyermekeiket nemi identitásuk konstruálódásának legérzékenyebb szakaszában LMBTQ-impulzusokkal bombázzák.
A szerző újságíró
