Hogy miért a különös hatás, miért borzolja ízlésünket szinte minden megszólalása, beszéde, odavetett megjegyzése, arra a választ mindannyian pontosan tudjuk. Valóban ő ad nekünk leckét demokráciából, oktat minket, bugrisokat európaiságra és tisztességes üzleti szellemre? – csodálkozunk rá sokadszorra is.
Múltba vesző kormányfői alakja történelmi nézőpontból egyre inkább úgy rajzolódik elénk, mint Orbán Viktor törvényszerű előképéé. Persze, neki nem volt kétharmada; minden ügyessége ellenére sem tudott úgy manipulálni, hatalmi praktikákat a legkülönbözőbb variációkban a legváratlanabb pontokon úgy bevetni, mint a nagy utód. Pedig megpróbálta. A hazai eszköztár nem túl gazdag, ám árulkodó: a „rendszer” első kísérleti kiadása jóval tökéletlenebbül, más szósszal leöntve, de fű alatt nagyjából ugyanarra hajtott, mint a 2010 utáni, keresztény és nemzeti mázzal bevont rezsim. A hatalom mániákus akarása, az ország javainak kisajátítási szándéka, az esélyegyenlőség negligálása, a bíróságokra gyakorolt nyomás nem újdonság számunkra. Vajon ki emelte az arroganciát magától értetődő miniszterelnöki tulajdonsággá? Ki nem nyilatkozott ellenzéki lapnak? Ki ragaszkodott foggal-körömmel a székéhez, miközben már félős párttársaiban is felmerült lemondásának lehetősége? Honnan ered Paks II. vagy a sokat kárhoztatott keleti nyitás ötlete? Ki élesztgette uralma biztosítására a társadalom alantas ösztöneit, ha a határon túli „idegenek”, „románok” kerültek szóba? Ki kezdeményezett velük szemben olyan propagandát, amelynek kulcsszavait elég kicserélni a migránsra, a muszlimra, és máris helyben vagyunk?
Gyurcsány ős-NER-korszakával nem történhetett más: szétrohadt. Utóhatásként legalizált bizonyos módszereket. Romjain az előd hibáin okulva épült fel az új, a tökéletesebb változat, amely mára (a tény független a választások várható eredményétől) szintén a morális rothadás szimptomatikus jeleit mutatja.
