Az általánosan elterjedt dekadens hajlam mellett van az új jobboldali kánonnak egy szigorú életfegyelmet sugárzó „pozitív”, illetve normatív oldala is. Szenvedélyes érdeklődés ébred a klasszikusok iránt. Nem irodalomként, hanem életprogramként olvassák az Iliászt vagy épp a Roland-éneket. Az új jobboldal egyik alapító atyja, Dominique Venner szerint az Iliász és az Odüsszeia énekei alkotják az „európai Bibliát”. Ennél több nem is kell. Ez az irodalmi fundamentalizmussal határos kezdetlegesség tökéletesen megfelel azoknak a radikálisoknak, akik a nyelv elpocsékolt, felhígított és szétfecsegett metanarratív erejét akarják visszaperelni a posztmoderntől. Ma távolról sem lehetetlen, hogy valakit az Iliász olvasása radikalizáljon, hiszen a radikalitás jellemző jobboldali értelmezése korunkban is az eredendőséggel és a kezdethez való visszatéréssel függ össze. Homérosz, Aiszkhü­losz, Szophoklész, Vergilius ehhez a kezdethez tartoznak. Nemkülönben a középkori legendák vagy a modern fantáziairodalom! Megannyi visszatérés, amely archaikus erők türelmetlen mocorgását idézi elő az olvasóban. Mintha az ősi törvény ismét teljesülni akarna.

Gottfried Benn Dorische Welt (1934) című esszéjét a Rajna mindkét partján olvassák. Ez a mű példázza legjobban, hogy az egyszerűség, a letisztultság, és a személyfeletti formák megszilárdításának vágya milyen közvetlenül torkoll archaizmusba. Alain de Benoist és Dominique Venner egy új kezdet igényével fordultak Homérosz felé, azért, hogy Hellász egykori nevelője formálja az új európai civilizáció gyermekeinek jellemét. Innentől viszont nem archaizmusról, hanem archeofuturizmusról beszélhetünk, mert a közelmúlt liberális civilizációjával szemben szövetkezik a régmúlt és a jövő. Az archaizmus sok mindent zárójelbe tesz, amit nélkülözhetetlen kultúrkincsnek tartanánk, így csaknem a neoprimitivizmussal határos. A heroikus életszemlélet jegyében például sokan éreznek mély megvetést „a filozófusok” iránt, akiket nem ismernek. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a filozófia ezekben a körökben Arthur Schopenhauerrel kezdődik és Nietzschével ér véget. Persze vannak, akiknek széles filozófiai horizontjuk van, és az ő jelenlétük sem lebecsülendő ebben a közegben.

A szent iránti érzéket tápláló irodalom külön figyelmet érdemel. Ez is archaizáló, pogány irodalom: Kelszosz, Julianus Apostata, a szertelen érdeklődésű Mircea Eliade, a politeizmust magasztaló Jan Assmann és vallásfenomenológia minden mennyiségben. Csak kereszténység nincs. Az új jobboldal pogány köreiben a Krisztus-hit csak a szépirodalom révén jelenik meg. Maga a pogány főideológus, Alain de Benoist vallja meg, hogy Charles Péguy és Georges Bernanos kereszténységének ő sem tudott ellenállni. Ezekkel a szerzőkkel együtt iszonyodik és remél, együtt búsul és lelkesedik. Lelki rokonságot érez velük. Nem is csoda, hiszen a katolikus latinitás szakramentális életfelfogását napjainkban ugyanaz az emésztő semmi falja fel, mint mindent, aminek színe, íze és jellege maradt korunk globalizált és megszentségtelenített világban. A Nouvelle Droite, az új jobboldal újabban szerveződő katolikus szárnya készséggel kiegészíti az olvasmánylistát azok számára, akiket a spirituális ellenállás lehetősége érdekel. A klasszikusnak számító Léon Bloy, G. K. Chesterton, Gustave Thibon, Ernest Psichari és J. R. R. Tolkien mellett ma már helyet kap Euge­nio Corti, Jean Raspail és Martin Mosebach is. Az irodalom erejét mutatja, hogy ezeket a keresztény írókat az újpogányok is olvassák. Bár az is lehet, hogy egyszerűen a világ jelene, a mindent ellepő semmi hozza létre a szent iránti nosztalgiát.

A francia új jobboldalon nagy becsben tartják Jean Giono Pán-trilógiáját is. A szerző Zeng a világ című regénye fölött pogány áhítattal borzonganak a latin Európa szépségein, a hegyek és völgyek titkain. Friedrich Hölderlin, Stefan George, Lautréamont, Frédéric Mistral, Henri Bosco, Knut Hamsun, Mihail Bulgakov és Gustav Meyrink mind szerepelnek az új jobboldal olvasmánylistáin. Bennük az a közös, hogy leveszik a szekuláris unalom és a mítoszképtelenség átkát a világról. Olyan tájakat mutatnak meg, ahol a vándorlásnak még van értelme. Pontosan ilyen szerzőként emlegetik Pierre Michont és Sylvain Tessont is. A liberális értelmiség impotens és fecsegő prózája helyett az életet képviselik és a valóság mérhetetlen gazdagságát juttatják kifejezésre. Ez nagy győzelem és nagy ígéret, hiszen aki nem lázad fel az intellektuális giccs ellen, az nem fogja tudni megtörni a politikai korrektség uralmát sem. A kettő ugyanúgy hálózza be az emberi mentalitást.

Messziről látszik, hogy ezt a kánont nem a politikai korrektség és nem a gondolatgiccs szervezi. Az új jobboldaliak könyvespolcain ott sorakoznak az erkölcstelen, elátkozott és tiltott könyvek. A dekadens zsenik, mint Pierre Drieu La Rochelle, Robert Brasillach, Abel Bonnard. Szigorú értelemben ez sem politikai kérdés. Elvégre Jean-Paul Sartre nem tud úgy kancsalítani, hogy érdekesebbnek tűnjön a felsoroltaknál. A kötelező sosem lesz olyan érdekes, mint amit betiltanak. A kötelező jellegű irodalom ellen lázadt fel „a huszárok nemzedéke”: Roger Nimier, Antoine Blondin, Jacques Laurent. Természetesen ők is napirenden vannak. Emellett a heroikus nihilizmus és a mítoszképesség szimbolikus szerzői élik reneszánszukat: Herman Melville, Ernst Jünger, Henry de Montherlant, Curzio Malaparte, Albert Camus, Antoine de Saint-Exupéry. A szó hatalma ismét teljesülni akar, egy közös ihlet, intuíció vagy érzet formájában. Az irodaloméhség mindenképpen erről tanúskodik. Úgy tartják, hogy utoljára a ’68-as nemzedéknek volt ilyen intenzív olvasási kedve. Ez metapolitikai tény, s mint ilyen, kardinális jelentőséggel bírhat a jövőre nézve.