A történelem terhe

Nagy figyelmet keltett, amikor egy angol publicista Európa haláláról értekezve azt írta, hogy térségünk, „Kelet-Európa” az európai kulturális öntudat végső citadellája, mert itt még nem veszett ki egészen a tragikus életérzés. Ez a kijelentés annál figyelemreméltóbb, minél jobban megértjük a tragikus életérzés jelentőségét egy nemzet életében. A kifejezés természetes kontextusa a XIX. század, vagyis a nemzetek politikai öntudatra ébredésének kora, mindazonáltal nem csak a nemzetekre vonatkozik. Maga Unamuno is két síkon értelmezte ezt a fogalmat. Híres művének alcíme: Tragikus életérzés az emberben és a népekben. Mindkét esetben – tehát egyéni és közösségi szinten is – az örökkévalóság szomjáról van szó. Lényegében ezt jelenti a tragikus életérzés.

Fotó: Wikimedia

A történelem súlya és az utolsó ember

Ha egy civilizáció elveszíti az önigenlés képességét, eluralkodik rajta a tragikus életérzés negatív aspektusa. Spengler szerint ez vezet ahhoz a „metafizikai haláligenléshez”, melynek hatására az emberek már csupán egyénenként akarnak élni, típusként és kulturális egységként viszont már nem. A hanyatlás prófétái erre a negatív aspektusra összepontosítanak. Valéry és Spengler egyaránt a kultúrák halandóságának tényét, a kimerülés lehetőségét rögzítették. Fukuyama a világtörténelmi dráma ellaposodására hívta fel a figyelmet. De a különféle elemzések, próféciák és történetfilozófiai eszmefuttatások sajátosságait háttérbe szorítja az a mindenütt uralkodó meggyőződés, hogy egy kultúra akkor veszti el vitalitását, amikor az „összlényben” kialszik a tragikus életérzés.

A tragikus életérzés eltűnését olyan közép-európai szerzők is megfogalmazták, mint Milan Kundera vagy épp Kertész Imre. A lét elviselhetetlen könnyűsége szembeállítja egymással Európa két felét, hiszen nyugaton a puhára bélelt történelem és a „lét ártalmatlanítása” (Josef Pieper) megfosztotta az embereket attól az érzéstől, hogy az életnek önmagán túlmutató jelentősége van, keleten viszont az élet nem légiesült, az emberek továbbra is magukon viselik a történelmi sorscsapások nyomait. A lét elviselhetetlen könnyűsége így elsősorban nyugati probléma. Ehhez hasonló jelentősége van a Sorstalanságnak is, amelyhez Kertész a következő szavakkal adja kezünkbe az értelmezés kulcsát: „Mit nevezek sorsnak? Mindenesetre a tragédia lehetőségét.” Pontosan ez az, amibe egyre kevésbé tudunk beleérezni. A totalitarizmusba zárt elme éppúgy képtelen erre, mint a történetiség nyomása alól felszabadult súlytalan egyén. A mulandóság érzése lassan szétszóródik az időben, és ezzel elveszti ösztönzőerejét. Houellebecq szerint ez a változás „a halálfélelem tragikus érzését belefojtotta az öregedéstől való félelem általánosabb és bágyadtabb életérzésébe.” Ezzel előtérbe lép a tragikus életérzés negatív aspektusa, amely nem rejti magában a tragédia és a katarzis lehetőségét. 

A tragikus életérzés egyik legújabb megfogalmazását Peter Sloterdijk kínálja, aki szerint azok a kultúrák életképesek, amelyek őszintén fel tudnak háborodni saját eltűnésük gondolatán. Ennek tükrében kifejezetten örvendetes, hogy a herderi jóslat továbbra is borzolja honfitársaink kedélyét, vitára készteti a diákokat és nyugtalan vonásokba rendezi a véleményformálók arcát. Így viselkedik egy olyan nemzet, amely nem hajlandó lemondani saját történelméről. Persze az etnicista kihalásszorongás és az újpogány panaszkultúra is az „utolsó ember” szellemi impotenciájára vall, de a tragikus életérzés nem csak ennyiből áll. Ha képesek vagyunk életre kelteni a benne rejlő alkotó, poétikus és tettekre sarkalló erőt, akkor a haza valóban fényre derül. Ha pedig erre képtelenek vagyunk, akkor elveszítjük a történelmünket, amelyet ma még minden tragédiájával együtt is a sajátunknak érzünk. A kérdés így hangzik: akarjátok-e a történelem súlyát? 

A történeti és politikai érzék

A politikai gondolkodás magyar hagyományát olyan mélyen áthatja a történetiség tudata, hogy hazánkban a politikai és történeti érzék sokszor egyet jelentett. Gróf Széchenyi István „alaptalannak” és improvizatívnak tartott minden olyan törekvését, amely a történelmi tapasztalatok helyett a politika valamely a priori felfogására épült. Egy ilyen történetietlen politika útján – megfogalmazása szerint – „nemzeti kifejlésünk s felemelkedésünk lehetetlen, minthogy »világi mély tudomány, a volt esetek philosophiai egybeillesztése, s azoknak józan alkalmazása nélkül, constitutiónk javításit ugyszólván improvisálni e mai idők kiképzettségei közt, teljes lehetetlenség«. Kutassunk ezért oly mélyen, mint csak lehet a nemzeti történetek forrásiban, s midőn honi elmozdításunk és javunk ügye körül felvilágosítjuk magunkat, nehogy készületlenségünk által hazánknak többet ártsunk, mintsem aztán aggkorunkig ismét helyreállitni volnánk képesek; ne mulasszuk el azon gyökérokok keresését, melyek a nemzeti nagyságok sarkalati, mert máskép mindig homokra fogjuk állitni alaptalan müveinket.” 

Gróf Tisza István, aki Széchenyihez hasonlóan a magyar végzetnek élt, beszédeiben is gyakran figyelmeztetett a nemzet tragikus jellemére. Egy alkalommal így foglalta össze nézeteit: „Aki végigtekint a magyar nemzet történelmén, lehetetlen, hogy ne lássa e történelem minden lapjára felírva a magyar nemzetnek azt a sajátságos jellemvonását, hogy nagy tulajdonai a nagy megpróbáltatások pillanatában lépnek előtérbe. Nagy érdem, nemzet- és államfenntartó érdem, de egyúttal tragikuma ez a magyar nemzetnek. Tragikuma, hogy azt a jobb helyzetet, amelyet a megpróbáltatások napjaiban nagy tulajdonságaival kivívott magának; erejének fokozására, jólétének emelésére, a béke áldásainak üdvös és bölcs élvezésére felhasználni soha nem tudta és a derű, a béke, a nyugodt fejlődés áldásos korszakai között a nemzetnek azon tulajdonságai léptek ismét végzetszerű erővel előtérbe, amelyek újabb megpróbáltatások, újabb katasztrófák, újabb élet-halál harcok csíráit hordozták méhükben.”

Nemzedéki felelősség

Mint tudjuk, az igazi tragédia csak ezután következett. A Parlamentben maga Tisza mondta ki a szörnyű mondatot: „Ezt a háborút elvesztettük.” Ezután az összeomlás és a trianoni békediktátum csapásai alatt a nemzet ismét ráébredt saját mulandóságára és arra, hogy permanens tragédiában él. Innen érthetjük meg a Horthy-korszak pszichopolitikai légkörét, amelynek meghatározó politikusai a nemzethalál elleni tiltakozásból próbáltak alkotó- és országgyarapító erőt meríteni. Klebelsberg például a trianoni katasztrófa árnyékában is „pozitív magyarságról” beszélt. Nem azért, mert nem érezte át a helyzet súlyosságát, hanem azért, mert a tragikus életérzés pozitív aspektusát akarta meghódítani. Így még saját kultúrpolitikai programját is nemzeti történelmünk tragikus párhuzamaival írta le: „én egy kultúrpolitikai Nagymajténynak, Világosnak fegyverlerakó közoktatásügyi minisztere sohase leszek. Én nem hozhatom fel a magam védelmére Trianont. A politikai Trianonba be kellett mennünk, de a kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne.” 

Ahogy Szekfű Gyulánál, úgy Klebelsbergnél is az egyes nemzedékek életében olvad össze a történelmi és politikai alanyiság. A nemzedék a tragikus életérzés hordozója: „Alapgondolatom az, hogy a mai nemzedéknek jobban meg kell állnia a helyét, mint a mohácsi vész utáni generationak, melyet szörnyű felelősség súlya terhel. Akkor annak a kezén elkallódott a renaissance műveltség, melyet a Hunyadiak nálunk meghonosítottak. A mi kezünkön nem szabad annak a magyar műveltségnek elsatnyulnia, melyet a XIX. századi magyar tehetségek hagytak miránk. Ez a probléma. Ez a mi situatiónk, melyet ennek a nemzedéknek acceptálni kell.” Az akkori nemzedék pedig tudatosan magára vette a történelem terhét. Gróf Bethlen István a folytonosság felvállalásában és a történelmi tájékozódásban látta a konszolidáció kulcsát. Ezt a miniszterelnök szerint legfőképp a polgárháború küszöbén kell tudatosítani – tehát akkor, amikor a pillanat parancsának engedelmeskedve senki sem foglalkozik a folytonosság kérdésével –, mert Magyarországot csak történelmével és hagyományaival összhangban lehet konszolidálni. Mivel „az ország és lakossága évszázados történeti fejlődésben nőtt össze alkotmányával, mely ezeréves történelem eredménye”, Bethlen szerint a legnagyobb hiba, amit magyar politikus elkövethet, ha a jelent elválasztja a történelmi múlttól. 

S ha már nemzedék: ugyanezt az iskolát képviseli gróf Teleki Pál is, aki a „jelenbenlátást” hibának tartja. Ezzel arra utal, hogy a politikai gondolkodás nem szorítkozhat a pillanat kérdéseire, hanem mindig szélesebb történeti horizontot kíván. Teleki is szorosan összeköti egymással a történetiség elvét és a magyar politikai hagyományt, nem is akárhogyan – a politika általános alapelveként fogalmazza meg ezt az összefüggést a következő szavakkal: „egy nemzet csak történelmileg gondolkozhatik és egy nemzet, amelynek alkotmánya iratlan lelki valóság, amely olyan törvények, jogszokások és mondhatnám lelki döntvények foglalata, amelyek a nemzet vérébe és szívébe mentek át, az csak történelmi távlatban láthat, csak abban élheti életének döntő pillanatait is. Egy ember pedig, aki ezeket átérzi – és úgy érzem, erre a helyre csak ilyen érzésektől áthatva szabad az embernek lépnie –, csak a történelmi nemzettől lelkileg áthatva gondolhatja át a maga feladatait és léphet a cselekvés terére.”

A történelmi jelen

A történeti érzék és a történelem tragikus felfogása mindmáig a magyar politikai hagyomány szerves részét képezi. Hiába a kommunista rendszer pusztítása, hiába a „történelem vége” és a lét elviselhetetlen könnyűsége, a magyarságban még jelen van a történetiség tudata. Még fel tudunk háborodni saját eltűnésünk gondolatán. Az emlékezetpolitikai vitáink féktelensége azt mutatja, hogy nem eresztjük a történelmet és a történelem sem ereszt minket. A politikai és történeti érzék még mindig összeér a magyar tudatban. A kérdés csak az, hogy megvan-e még bennünk a száz évvel ezelőtti politikai nemzedék „pozitív magyarsága” és magunkra tudjuk-e venni a történelem terhét, vagy inkább súlytalan individuumokként szeretnénk tengődni történelem és sors nélkül. Személyesen és közösségi léptékben is ez a kérdés: szomjazzuk-e az örökkévalóságot, van-e valamilyen pozitív válaszunk az emberi mulandóságot felidéző sorscsapásokra, vagy megrekedünk a tragikus életérzés negatív aspektusában? 

Örök tévedésünk, hogy az ilyen súlyos kérdésre csak a távoli jövőben kell választ adnunk, amikor felvirrad a szuverén állítások és az abszolút tagadások nagy napja. Nem, erről szó sem lehet. A választ ma adjuk meg, talán éppen ebben a pillanatban. A történelemben közreható Gondviselés igazi csodája az, hogy még a legnagyobb műveit is olyan önmagában jelentéktelennek tűnő mozzanatokból építi fel, mint ez az óra vagy ez a perc.