Válaszúton a magyar jobboldal

A közbeszéd alakítói pillanatnyilag egy optikai csalódás áldozatai, mert a választók április 12-én nem közvélemény-kutató intézetekre szavaztak, és még csak nem is két politikai ajánlat között választottak, hanem egészen egyszerűen arról hoztak ítéletet, ami a médiában megjelent. A választási kampány interjúkkal vette kezdetét, hangfelvételekkel folytatódott, mígnem egy országos valóságshow jellegét öltve, szivárogtatásokkal, „kitálalásokkal” ért a célegyenesbe. Közhely, hogy ez a kampány nem programokról vagy a kormányzat teljesítményéről szólt, hanem történetekről, de ezt az evidenciát nem elég elfogadni, értelmezni is kell.

Fotó: KLAUDIA RADECKA Forrás: NurPhoto/AFP

Találóan fogalmazott az a filozófus, aki szerint ez a választás a forma győzelmét hozta el a tartalom fölött. De mivel a forma és a tartalom megbonthatatlan egysége okán ilyen győzelem nem lehetséges, csak akkor járunk el helyesen, ha a forma győzelmét inkább egy minden politikai táborra kiterjedő formai és tartalmi meghasonlásként értelmezzük. Ma nincs olyan politikai közösség Magyarországon, amely ne lenne a közös válság és a meghasonlás részese. Nem csupán egyes közvélemény-kutatások és a politikai valóság között nyílt meg a krízis szakadéka, hanem a politikai közösség egésze kényszerül arra, hogy újrafogalmazza magát. Hamarosan már nem az fog számítani, hogy ki melyik pártot támogatta a választáson, hanem az, hogy milyen választ adunk az elénk tornyosuló kihívásokra. Egyaránt számolni kell az új kormány és az új ellenzék szavazótáborával, és a politikai tér átrendeződésével. Az első és legfontosabb feladat a politikai nyilvánosságot a magyar valósághoz igazítani, hiszen enélkül a jelenlegi helyzetünket sem tudjuk értelmesen megvitatni. A meghasonlást tehát ott kell gyógyítani, ahol fellépett: a médiában. 

A jobboldal jövője

Aligha szorul magyarázatra, hogy a 2026-os választási vereség árnyékában bennünket elsősorban a magyar jobboldal jövője foglalkoztat, mert nem a pártosság vagy a szűkkeblű elfogultság jegyében fürkésszük a jobboldal előtt feltáruló új horizontot, hanem azért, mert úgy látjuk, hogy a jobboldal sorsa szorosan egybefonódott a nemzet sorsával. Ez annál is inkább így van, mivel a jobboldaliság hazánkban szerencsés módon metapolitikai fogalomként rögzült. Így mondhatta Molnár Tamás teljes joggal – méghozzá a ‘90-es évek progresszív kulturális hegemóniája alatt –, hogy Magyarországon nincs jobboldali politika, csak jobboldali kultúra van, utalva ezzel arra, hogy a jobboldaliság egyszerűen a magyarság politikai hagyományához fűződő történeti és kulturális viszonyulásban áll, szigorúan véve tehát nem pártkérdés, hanem kultúra kérdése. A választások minden túlzás nélkül történelminek nevezhető eredménye még az így felfogott metapolitikai vagy kulturális jobboldal jövőjére is kihatással lehet. Mivel a politikai jobboldal mindig kölcsönhatásban áll a kulturális jobboldallal, a legfontosabb, hogy miközben a politikai kérdésekről politikai fejjel tudjunk gondolkodni, ez mindig sub specie aeternitatis tegyük. Ebben a tekintetben a választás folyományainál is fontosabb mindaz, amit ezután teszünk – az a magatartás, amit most tanúsítunk. 

Bűnbakot keresünk vagy önvizsgálatot tartunk? Elmerülünk a neheztelés mocsarában vagy összefogunk? A tagadás vagy a megértés útját járjuk? Ez is választás, és bár kétségkívül nehezebb, mint „behúzni az X-et” egy négyzetbe, mégis jóval könnyebb azoknál a választásoknál, amelyeken ük-, déd- és nagyszüleinknek kellett dönteniük a magyar élet sorsfordulóin világháborúk és diktatúrák árnyékában. Azokhoz a választásokhoz emez egyáltalán nem is hasonlítható, ezért ahelyett, hogy túlságosan átéreznénk saját helyzetünket, egyszerűen feladatként és próbatételként kell fogadnunk az előttünk álló erkölcsi, metapolitikai és kulturális választásokat. „Sorold fel a választásaid, s megmondom, ki vagy!” – írta nemrég Csejtei Dezső, éppen itt, a Magyar Nemzet hasábjain. A választások elmúltával ez a mondat semmit sem veszített aktualitásából, különösen ha a renani nemzetfelfogás jegyében tudatosítjuk, hogy a nemzet egy mindennapos döntés. Renan úgy mondta, mindennapos plebiszcitum, ám a lényeg nem a tetszésnyilvánító szavazásban, hanem sokkal inkább a döntés mozzanatában rejlik. A magyar jobboldal jövőjét, s vele együtt az egész magyar nemzet jövőjét is az határozza meg, hogyan válaszolunk a most következő választások megannyi kérdésére. 

Emlékezetes, hogy az óellenzék totális és szüntelen eszképizmusban töltötte az elmúlt tizenhat évet, és a valósággal szembeni ellenkezését jobb ötlet híján populizmusellenes elit-diskurzussá szellemítette. Márki-Zay Péter „sötétben tartott, trágyával etetett gombáknak” nevezte azokat, akik nem rá szavaztak, Bangóné Borbély Ildikó azzal magyarázta saját népszerűtlenségét, hogy „sok a patkány Magyarországon”, Niedermüller Péter egyszerűen „rémisztő képződményekről” beszélt. Agymosottak, analfabéták, „fogatlan vidéki tömegek”, Magyar Péter szerint büdös szájúak. A politikai jobboldal jövője nagy mértékben függ attól, hogy a nemzet, mint mindennapos választás közegében pozitív hangot tud-e találni mindazokkal, akik az országgyűlési választásokon nem rá szavaztak. Ez a politikai nyilvánosság megújításának egyik legnagyobb dilemmája. Ha a jobboldal nem agymosottak tömegét, patkányokat és sötétben tartott gombákat lát azokban a szavazókban, akik másra adták a voksukat, akkor semmi sincs veszve. Ha potenciális szövetségest és megbecsült vitapartnert látunk azokban a tömegekben, amelyek pillanatnyilag az új parlamenti többség mögött állnak, akkor a politikai jobboldal mostani formakereső megújulását is siker koronázza majd. 

A megújulás kérdése

A nemzet azért követel szüntelen döntést, mert állandó változásban van. Egyaránt formálják külső, úgynevezett történeti feltételek és belső politikai viszályok, kulturális tendenciák és nemzedéki változások, de a mindennapos döntéseink is alakítják. A nemzet e dinamikus jellegéből adódóan a folytonos döntés nem csupán politikai aktusok sorát jelenti, hanem az önazonosság folyamatos újrateremtését is. Most is épp ez történik. Aki azt hiszi, hogy most egy párt, pártszövetség, vagy akár a pártrendszer megújulása a tét, az nyilvánvalóan valóságtagadásban él. Egészen más problémahorizonton tájékozódva kell megtalálnunk a nemzeti megújulás és újjászerveződés útját, úgy, hogy intézményi struktúrák helyett közösségek erejére, a régen elgondolt gondolatok helyett az életteli vitákra és a mindennapos döntésben rejlő termékeny bizonytalanságra hagyatkozunk. Az elmúlt évtizedekből biztosan csak a kézfogásaink maradnak meg. Ezért is sajnálhatja az, aki a Covid időszaka alatt akár csak egyet is visszautasított. De remélhetőleg most már ez a probléma is a múlté. Hinnünk kell abban, amiben Széchenyi hitt, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. A nemzeti újjászerveződés igazi tétje ez: a jövőképesség. 

Épp ezért a múltba való visszaszomorkodásnak, a múlt fénykörébe merengésnek és a múlt miatti acsarkodásnak nincs helye. Új fejezet nyílik a magyar politikatörténetben, amelyet alakítani és értelmezni kell. Annyi mindent kell kivívni, hogy igazán nincs idő közvélemény-kutatókra haragudni vagy arra várni, hogy valaki más, akár a „történelem” mutasson irányt. Most mutasd meg a választásaid és megmondom, ki vagy! Ha elfogadjuk, hogy a jobboldaliság elsősorban kultúra dolga, akkor azt is fel kell ismernünk, hogy a választási vereség nem a nemzeti gondolat érvényességét kérdőjelezte meg, hanem annak pillanatnyi képviseleti formáját. Ezért a magyar jövő horizontján nem egy új politikai termék körvonalai rémlenek fel, de nem is a megszólalók, kitálalók és a médiaesemények vetélkedése folytatódik. Most a napi politika zaján túl, józan hangon kell megszólítani azokat, akik a nemzet ügyét saját integritásuk alapjának tekintik. A jobboldal számára ez 2026 tavaszának üzenete.