„Hiszek Amerikában”, mondja Bonasera (Salvatore Corsitto), a temetkezési vállalkozó a Keresztapa nyitójelenetében Don Corleonénak (Marlon Brando). Ez ennek a remekműnek az első mondata. Micsoda kezdőjelenet! A trilógia második részében elhangzik egy másik mondat, ezúttal Michael Corleone (Al Pacino) szájából: „Ha valamit megtanulhattunk ebben az országban, hogy bárkit, bármikor meg lehet ölni.”
Ez a két mondat kamaszkorom óta zúg a fülemben. Nem tudok szabadulni tőle. Éppen úgy zúg időnként tőle a fejem, mint két jókora pofontól, amit jobbról, majd balról kap az ember. Beleszédül, nem kap levegőt, hányingert kap tőle, hogy aztán szép lassan újra visszatérjen belé az élet. De két ilyen pofont soha nem lehet elfelejteni. A fizikai zúgás elmúlik, de a lélek zúgása örökre ott marad.
Hogy lehet hinni egy olyan országban, ahol bárkit, bármikor meg lehet ölni? Ahol csak a pénz számít, jobban, mint bárhol a világon, és a híres self-made man érzés és a success story is a pénzről szól. És a kegyetlen versenyről. Ahol csak az én számít, és át lehet gázolni mindenen és mindenkin, a szent cél, a dollár érdekében. Amire azért ráírták, hogy In God We Trust. Bízunk Istenben. Biztos, ami biztos.
Annak idején, az én generációmnak, Amerika volt a minden. A non plus ultra. A Gonosz Birodalmának, ahogy Ronald Reagan nevezte a Szovjetuniót, az ellentéte. A szabadság és a korlátlan lehetőségek hazája. Persze. Hogyne. Őszintén hittük ezt a hetvenes-nyolcvanas években. A nagyváradi lakótelepen, ahol felnőttem, megjelent egyszer egy hirtelenszőke, göndör hajú, majd kétméteres huszonéves fiú. Mi akkor tizenévesek voltunk. Magyar származású amerikai volt, már kint született, úgy hívták: Klein Párizs. Esküszöm, hogy így hívták.
Nyilván ő Paris-nak írta, de nekünk így mutatkozott be, és nem kamuzott: Klein Párizs. A Kis Párizs megjelent a Pece-parti Párizsban. Lee Cooper farmer, UCLA póló és baseballsapka, Converse fehér tornacsuka, és dobozos! (az meg mi?) Coca-Cola. Szóval a nagy amerikai fehér álomisten. Ő az, efelől nem lehet kétség. Ittuk a szavait, rajta csüngtünk naphosszat. Egy hibája volt, ami azonnal feltűnt. Hívtuk focizni, ő szívesen is jött, bemelegített, koncentrált, beállt a védelembe, de amikor elindult a játék, felkapta a labdát kézbe, és elfutott vele az alapvonalig. Diadalmasan nézett vissza ránk. Na, milyen voltam? Mi is csak néztünk. Majd türelmesen elmagyaráztuk neki, hogy ez futball, itt nem lehet kézzel vinni a labdát. Felháborodva válaszolt: már hogy ne lehetne kézzel vinni a labdát?! Hiszen ez futball!
Aha. Akkor villant át rajtunk először, hogy Amerika sem hibátlan.
Ahol kézzel lehet focizni, ott más disznóságok is történhetnek.
Kalifornia, csajok, rock and roll, hajónyi autók, por (akkor fogalmunk sem volt, hogy mi az), ezek voltak a sztorijai középpontjában. A végső döfést akkor kaptuk tőle, amikor előkapott egy kis dobozt, a szeméhez emelte, felénk fordult, kattintott, villantott, majd néhány másodperc múlva egy kis papírszerű izé csúszott ki a doboz egyik nyílásán, néhány pillanatig meglebegtette a szélben, majd megmutatta nekünk. És szép lassan, fokozatosan színesedett a kép, egyre élesebb lett, és a végén megjelent a papíron a fényképünk. Akkor nem tudtuk, hogy mi az a polaroid.
Ez a polaroid fénykép volt a bizonyítéka, hogy Amerika csodaország. Kép is van róla. És mi vagyunk rajta.
Amit most érzek, az egy fordított eljárású polaroid fénykép. Rajta van minden fiatalkori álmunk és reményünk, szép, éles és színes ez a kép. A szabadság, a jólét, a szólásszabadság, az igazságosság, a demokrácia van rajta. Mindegyik hiánycikk volt fiatalkorunkban. És elsősorban Amerika jelentett garanciát arra, hogy egy szép napon ez az állókép életre kel. Erre a képre nem fért rá sem Amerika felfedezése, sem az őslakos indiánok módszeres kiirtása, sem a rabszolgaság, sem a polgárháború, sem a harmincas évek gazdasági válsága, sem Pearl Harbor, sem Hirosima. Nincs rajta a mccarthyzmus, Charlie Chaplin kiűzetése Amerikából, nincs rajta a maffia, sem a vietnami háború, amikor Amerika végleg elvesztette ártatlanságát.
Mert ebben az országban bárkit, bármikor meg lehet ölni.
Meg lehet ölni a fehér John Kennedyt és a fekete Martin Luther Kinget. A fehér Bobby Kennedyt és a fekete Malcolm X-et. Halálba lehet kergetni Marilyn Monroe-t, mert az elnök szeretője (is) volt és az angyalarcú, szőke Jean Seberget, mert a Black Panthers vezetője volt a szerelme. És a Pokol Angyalai megölhetnek egy feketét egy Rolling Stones-koncerten, meg lehet alázni Rosa Parksot, mert leült egy buszon. És le lehet lőni New York kellős közepén a fehér John Lennont. És komplett iskolai osztályokat, fehéreket, feketéket egyaránt ki lehet végezni, mert bármelyik hibbant tinédzsernek fegyvere lehet.
Ebben az országban minden megtörténhet. A korlátlan lehetőségek és a felfoghatatlan embertelenség országa is.
Ebben az országban meg lehet ölni kifejezetten aljas kegyetlenséggel George Floydot. És utána ki lehet fosztani az országot, válogatás nélkül feldúlni, lerombolni akár feketék által tulajdonolt boltot, lakást, ártatlan rendőrökre támadni, fehér és fekete rendőrökre, sőt meg lehet ölni David Dorn nyugalmazott fekete St. Louis-i rendőrfőnököt, le lehet rombolni ész nélkül szobrokat, betiltani klasszikus filmeket, mindenkit rasszistának beállítani, mindenkit a szó szoros értelmében térdre kényszeríteni, és „fákra” (fuck) és Antifákra (antifuck) osztani a világot. Mert éppen elmenőben van a maradék eszünk. Mert ahol rasszizmus van, ott rasszizmus van. Rasszizmusra még nagyobb rasszizmus a válasz. Mindenki gyűlöl mindenkit. És nem csak Amerikában.
Ami rossz Amerikának, az rossz a világnak is. Gyerekkoromban – nyolc-tíz éves lehettem – szinte egyszerre fedeztem fel magamnak Pelét, Muhammad Alit és Louis Armstrongot. Maracana, Kinshasa, Hello, Dolly! és What a Wonderful World. Néztem a tévében őket, és el voltam ájulva a tehetségüktől. Megkérdeztem a szüleimet, hogy miért fekete a színük ezeknek az embereknek. Mert ők ilyen színű bőrrel születtek, volt a válasz. Kész. Ennyi. De éppen olyan emberek mint mi, tették még hozzá. Nem volt több kérdésem. Nekem ott, ők lettek a személyes Fekete Szentháromságom. Pelé, Ali és Louis Armstrong. My Black Holy Trinity. És mellettük, Ella Fitzgerald, mintha mindhármuk ősanyja lett volna.
Tudom, az élethez szerencse is kell. Nem mindenki tisztázza a faji kérdéseket már gyerekkorában. De egy kisgyerek sem születik rasszistának. A környezet, a család, az iskola, a nem wonderful világ által válnak nem kevesen rasszistává. Oda-vissza. Most a fehérek lesznek soron, aztán majd megint az arabok, a zsidók, a feketék, az ázsiaiak és így megy ez körbe-körbe. Magyarország egyik legnagyszerűbb embere, a cserdi polgármester, Bogdán László írta a minap: „Minket egyformán tép a szél, minket egyformán ver az eső, minket egyformán süt a nap. Minket egyformán dermeszt a fagy. Mi mégsem értjük egymást.”
Pofonok, szélsőjobbról és szélsőbalról. Zúg a fülem tőle, szédülök, hányingerem van. A fizikai fájdalom lassan tompul, de a lélek megjegyzi. Soha többé el nem ereszt ezeknek a pofonoknak az emléke.
Rohamosan fakul az a polaroid kép. Eltűnnek a színek, elmosódnak az arcok, minden homályos, majd marad az üres, fehér kifakult papír. Amit elfúj a szél. Ha be nem tiltják a szélnek, hogy fújjon. Nem marad utána semmi. Csak egy gyűrött egydolláros. Rajta a felirat: „Bízunk Istenben”. Igen.
De ha így folytatjuk, Isten nem fog bennünk bízni. Nem lesz kiben bíznia, mert amúgy is kinyírjuk egymást. Ne hagyjuk. Még mindig mi vagyunk többségben. Mert különben tényleg mindennek vége lesz.
A szerző producer, filmrendező
