Mert ha megmondjuk, hogy mitől kötelező és mitől tilos félniük, a szomorú végeredmény borítékolható.
Ha indexes, 444-es módra kinevetjük az emberek nagyon is valós, mindennapi tapasztalatokra alapozott félelmeit, miközben szakmányban cikkezünk, hogy naprakészen tartsuk a rettegést egy hetven éve letűnt korszak kapcsán, abból nem lehet más, csak tragédia. Az elfojtás az igazi veszélyforrás: Németországban már rég robbanással fenyeget a cenzúra súlya alatt nyögő igazságérzet. Az emberek megkérdezése nélkül engednek be több százezer migránst az eddigi, integrálhatatlan tömegek mellé, és még jó képet is kell vágniuk hozzá a Wilkommenskultur jegyében. Eközben senki sincs, aki meghallgatná a „politikailag inkorrekt” véleményüket, csak a valódi szélsőségesek, így a kétségbeesett és megalázott emberek velük sodródnak egy platformra – és sorra gyúlnak lángra a szászországi, hesseni és bajor menekülttáborok.
Ha kirekesztőnek bélyegzünk valakit, csak mert más a véleménye, akkor ne csodálkozzunk, ha előbb-utóbb azzá is válik. Táborokat gyújt fel, bevándorlókat ver meg, vagy csak a pogácsájukba köp. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne végre őszintén beszélni ezekről a kérdésekről! Meghallgatva a másikat akkor is, ha nem tetszik a véleménye. És nem félve annak beismerésétől, ha tévedtünk.
