Még Helmut Kohl kancellár alatt, 1986-ban Németországban Ernst Nolte történész kezdeményezett egy vitát a második világháborúban és a XX. században elkövetett bűnök történelmi értelmezéséről. A tények nem képezték vita tárgyát, azokban mindkét fél egyetértett. Nolte mégis kapott hideget-meleget, de a diskurzus végig a tényeken alapuló narratíva medrében haladt.
Nem lényegtelen, ki volt a másik oldal legfontosabb szereplője: Jürgen Habermas, a frankfurti iskola közismerten balliberális filozófus doyenje. Pedig Nolte csak azt merészelte felvetni, hogy nincs morális különbség a nemzetiszocializmus vagy a kommunizmus bűnei között. Csak azt, hogy mindkettő bűnös rendszer embereket ölt. Emellett nem tagadott el tényeket, adatokat. Vagyis annyit állított, hogy egy-egy szörnyrendszer áldozatai szempontjából utólag nincs meghatározó jelentősége, hogy éppen milyen zászló vagy épp jelvény nevében kellett fellépni a bitófára. A halottak számában nincs különbség a rendszerek morális minőségében.
Márpedig kivégzések voltak szép számmal a XX. században. S az a rendkívül dicstelen két év, amíg a vesztes első világháborútól eljutottunk Trianonig, nem értelmezhető előzmények nélkül. Az előzmények értelmezése és kutatása pedig a jelek szerint máig olyan ideológiai különbségre világít rá, amely tudománytörténeti szempontból is kuriózum.
Ahogy olvasom a közéletben újra fellángoló vitát – most éppen a szabadkőművesség szerepéről –, eszembe jut, hogy Raffay Ernő nyomán Szakács Árpád ismét a dolgok közepébe vágott. Épp csak elkezdte, s máris Canossát járatnának vele, mint azt már megszokhattuk, ugyanazok, akiktől megszoktuk. A felvetéseire érdemi válaszok nem, dörgedelmek viszont nagyon is érkeztek. Hiszen csak „hobbitörténész”. A szabadkőműves-összeesküvés – mint szóösszetétel – nem új a magyar történelemben, az 1920-as, 1930-as években könyvtárnyi irodalom született a témában, természetesen ennek jelentős része egyszerű propagandakiadvány. Viszont az elmúlt tíz évben Raffay Ernőnek köszönhetően olyan tényanyag jelent meg, ami megdöbbentő, újraír mindent, amit a korszakról eddig gondoltunk. Ha nem beszélünk róla, nem hivatkozunk rá, akkor nem létezik – kacsintottak egymásra a cinkosok. Ha pedig Romsics Ignác mesének tartja az esetet, akkor foglalkozni sem kell vele – ezzel mentek nyugovóra a tanítványok. Viszont hajnali három órakor, a legszebb álmukból fülsiketítő szirénázásra ébredtek. Legalábbis ezzel ért fel Szakács Árpádnak a Romsics szabadkőműves meséi címmel megjelent vitaindító írása.
Raffay Ernő kitartó munkájának köszönhetően mára a laikusok is láthatják, hogy a történészcéh mindent eldöntő urainak terve nem sikerült. Szakács Árpádnak az egész rendszerüket leleplező írása (Féltik a hálózat hegemóniáját) után hallgatnak.
Beteljesítő valósággá vált Illik Péter történész jóslata, amiről könyvet is írt ezzel a címmel: A történészcéh alkonya. Igaz, a fiatal kutató más aspektusból közelítette meg a kérdést. Vajon legitim a vita újranyitása? Vajon legitim a kérdés vizsgálata? Hiszen azt a történettudomány már évtizedek óta lezárta, s kimondatott az egyetlen obligát tudományos igazság, hogy nem legitim. Vagy legalábbis túl sok értelme nincs. Nos, ezt az 1920-ra újra helyreálló magyar államhatalom nem így látta. 1920. május 18-án, még a békeszerződés aláírása előtt egy belügyminiszteri rendelettel betiltotta az addig virágzó szabadkőműves egyleteket. Ismerjük a politikát, sokszor bűnbakot keres. De vajon ok nélkül kereste a bűnbakot?
Nézzük, hogyan fogalmaz a belügyminiszteri indokolás! „A szabadkőművességnek a háború felidézésében, a háború folyamán, majd pedig annak szerencsétlen országunkat balsikerrel sújtott befejeztével a defetizmus és az általános destrukció felkeltésében és állandó élesztgetésében, a forradalomnak és a bolsevizmus felidézésében való tudatos aknamunkája köztudomású tény.”
Tegyünk ehhez még egy alapvető történelmi ismeretet: a szociáldemokrata párt, amelynek ugye nem vitatható a felelőssége a Tanácsköztársaság és a Trianon felé vezető úton (mégiscsak kormánypárt volt a vészterhes időkben, Károlyi Mihály mögött például), nem tiltatott be. Újjáalakulhatott, sőt (későbbi) vezetőjével, Peyer Károllyal kiegyezett a „Horthy-rendszer”. Ők tehát 1921 után legitim politikai erőként tovább működhettek. Vajon mi okozhatja a szabadkőműves-mozgalom vizsgálatának ily mértékű elutasítását?
Ennek a kutatásnak sok olyan ellenzője van, aki a mozgalom szerepét nyilván bagatellizálja. Ez egyfajta kazuisztikus gondolkodás, mely szerint minden összefüggést pontosan dokumentálni kell, és ha valaki pontosan nem mondta azt a bizonyos dolgot, dokumentáltan, akkor az nyilván nem bizonyított. Csakhogy Raffay könyve elég jól dokumentált, tényanyaggal erőteljesen alátámasztott írás. Ezért aztán másik oldalról kell megfogni a dolgot, a szerzőt kell hiteltelenné tenni. Ez a cél – úgy tűnik – nem sikerült.
Mindemellett fontos kitétel, hogy a mindenkori szabadkőművesség akkori magyarországi ágáról van szó. Tudom, történelmietlen az utólagos eredmények tükrében nézni a dolgokat, de a román szabadkőművesség bizony – román szempontból legalábbis – kifejezetten előnyösen segítette a román érdekek érvényesülését. Ennek megfelelően tehát leírhatjuk: akik a vizsgálatot bagatellizálják – szándékosan vagy sem, nem tudom –, azok ipso facto több másik államban előnyös, nálunk hátrányos jelenség vizsgálatát nehezítik meg. Egyszerűen fogalmazva: nem biztos, hogy tudatosan, de valahol mélyen még mindig él bennük a „bűnös nemzet” koncepciója.
Márpedig egy szuverén ország száz évvel az olyan volumenű események után, mint Trianon, nem engedheti meg magának azt, hogy avítt ideologikus tilalomfák mentén vizsgálja saját történelmét. A szuverén magyar állam történelme, annak oktatása ugyanis a nemzeti összetartozás egyik alapköve.
A magyar államhatalmat, társadalmi berendezkedést, úgyszólván mindent elsöpört a második világháború. A német megszállás után a szovjeturalom következett, a kommunista hatalom pedig az alapokról építette újjá a magyar államigazgatást. Nem volt ez másképp a tudományos élettel sem. Természetesen a rendszer egy olyan ideológiai irányítást is kapott, amely szintén mindent átértelmezett. Ez (ha viszonylag lassan is, de végül) kiterjedt az egyetemekre is. Így az a folyamat, hogy a történettudomány, a közjog, a társadalomtudományok és az egyéb elméleti tudományok tanszékeire – főleg az érzékeny területeket kutatóként – nagyon sokáig csak párttagként lehetett bekerülni, egy nagyon érdekes szociológiai helyzetet teremtett.
Nevesül azt, hogy a természetes rekrutáció folyományaként ugyanolyan nézőpontú emberek kerültek a jelzett egyetemi katedrákra. Természetesen voltak ritka kivételek, ám a fent jelzett szelekció azt eredményezte, hogy a tudományirányítás bizony sok tekintetben a baloldali ideológia vezérfonalát követte. S ebben az értelemben ma is követi. Ezért van ellenállás az olyan új gondolatokkal szemben, mint a szabadkőművesek Trianonnal kapcsolatos szerepének értelmezése. Például a vitában megnyilvánuló Ungváry Krisztián részéről, akinek nem ismeretlenek politikai állásfoglalásai. Különösen a gyurcsányi kormányzás melletti bátor kiállása 2008-ban, de a fütyülős akciója sem volt politikamentesnek nevezhető.
Amikor valaki politikailag elkötelezetten másokat vádol politikai befolyásoltsággal, akkor tudományos tekintetben az illető nyilvánvalóan hiteltelen. Ahogy ilyen értelemben a magyar történészvitában megszólalók jelentős része is azzá válhat. Várjuk tehát a valós, tudományos, tételes cáfolatokat. Addig viszont minden újságcikk, amely Raffay könyve ellen szól, ideológia, nagyotmondások gyűjteménye, újságírói munkásság, politikai vélemény.
A szerző jogász, kommunikációs szakértő
