Harminc évvel Temesvár után

Tőkés László már több ízben dekonst­ruálta saját forradalmársága mítoszát: egyszerűen azt tette, amit tennie kellett abban a helyzetben, legjobb tudása és lelkiismerete szerint.

2019. 12. 16. 10:00
TKS Lszl; MAKOVECZ Imre
Temesvár, 2019. december 15. Tõkés László református lelkész igét hirdet a Makovecz Imre által tervezett Új Ezredév Református Központ templomának avató ünnepségén Temesváron 2019. december 15-én. MTI/Rosta Tibor Fotó: Rosta Tibor
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az ma már azonosíthatatlan, hogy mi mikor kezdődött. És nemcsak azért, mert a változások általában a fejekben, a lelkekben kezdődnek, hanem azért is, mert ma már nem kétséges, hogy a harminc évvel ezelőtti kelet-európai rendszerváltások eredeténél nagypolitikai háttéralkuk is bőven keresendők.

A múlt század nyolcvanas éveiben olyan, ma már elképzelhetetlen egzisztenciális és szellemi rácsok közé szorította a lakosságot a mindenre elszánt Ceaușescu-rezsim, hogy utólag legfeljebb azon csodálkozhatunk, miért csak 1989 végén robbant a puliszka. Nyilván azért, tehetnénk hozzá három évtized alatt kiérlelődő okosságunkkal, mert hiányzott a nemzetközi konjunktúra, amelynek bátorításával előbújtak az első rendszerellenes jelszavak nyílt színi kimondói, akikre aztán szinte öntudatlanul csatlakoztak rá a szabadságra, de legalábbis annak illúziójára szomjazó tömegek.

Talán egyetlen helyszín, a fiatal református pap, Tőkés László lelkészi szolgálatának városa, Temesvár kivételével. Valamennyi közül az évszázadon áthúzódó és leülepedő soknemzetiségben élő bánsági nagyvárosban kirobbant tiltakozás spontaneitása tekinthető a leghitelesebbnek, annál is inkább, mivel akkor robbant ki, amikor még nemhogy döntetlenre, de egyenesen katasztrofális vereségre állt az évszázad mérkőzése.

Személyes élményem is fűződik azokhoz a napokhoz. December 17-én, vasárnap este vidéki hétvégéről hazaérve első dolgom volt bekapcsolni a Szabad Európa Rádiót, objektív okokból ugyanis immár két napja csak a hivatalos kommunikáció ért utol, arra pedig nem voltam kíváncsi.

A Münchenből sugárzott hírek temesvári tüntetésekről, karhatalmi megtorlásról, áldozatokról, letartóztatottak százairól szóltak. Sokkoló, ugyanakkor reménykeltő hírek voltak, de mi tagadás, a szívem akkor inkább a félelemtől szorult össze: mi lesz ebből? A tömbházlakás nem túl fűtött biztonságában hallgatva is belsőmben visszhangzott a sortűz, mégsem tudtam elszakadni a rádiótól.

Cseppet sem éreztem azt, hogy nekem most, azonnal potenciális szabadságharcosként indulnom kellene Temesvárra. Szánalmas érv, hogy amúgy tudtam: a város közelébe sem engednének, és ez még a jobbik változat lenne.

Számtalan eset szemlélteti, hogy a történelem sűrűjébe kerülő emberek egy része alig tehet róla, hogy nagy pillanatok nagy tanújává, vagy egyenesen alakítójává válik. Ennek szemléltetésére hadd következzen egy kis történelmi összefoglaló.

A kályha egyik sarka egy diákszínpadi előadás. A reformáció ünnepére 1988 őszén összeállított Dsida Jenő-műsor adventi megismétlését megtiltotta a hatalom, a fejleményeket Szilágyi Zsolt – az európai uniós képviselő Tőkés László kabinetfőnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt korábbi elnöke, öt évvel ezelőtt államelnökjelöltje – garzonlakásában összegyűlve tárgyalta meg a Thália Egyetemi Színpad nyolc tagja. A kérdés az volt, vajon hogyan befolyásolja a Thália jövőjét az esetleges engedetlenség, aztán demokratikus úton, szavazattal 6:2 arányban az ismétlés mellett döntöttek.

A Tőkés László ösztökélésére összerakott Dsida-est újrajátszása a papírformának megfelelően a Thália betiltásához vezetett, e botrány miatt hangzott el 1989 májusában első ízben Tőkés neve a Kossuth rádió Vasárnapi újság című adásában. A meghurcolt diákok védelmezőjeként a lelkész levelet írt Papp László püspöknek, az egyházi elöljáró durván elutasító válaszában pedig megrótta lelkészét, hogy templomi szereplésre használta fel a diákokat. Ezt a levélváltást olvasták be a rádióban, innen kezdődött Tőkés személyének magyarországi mediatizálása.

A lelkész környezetében lévők természetesen tudtak Tőkés egyéb közéleti szerepvállalásairól is, hiszen temploma közéleti fórumot jelentett. Tőkés forradalmisága mindenekelőtt abban állt, hogy semmiből nem csinált titkot. Az istentiszteletek végén a hirdetések címszó alatt a gyülekezet tagjainak arról is beszámolt, hogy az esperesi ülésen nyilatkozatot fogadtak el a falurombolás ellen, vagy hogy két nappal korábban beidézték a Securitatéra, ahol erre-arra próbálták rávenni.

A Securitaténak gondot jelenthetett ez az általános beavatás, hiszen így gyakorlatilag lehetetlen volt azonosítani, ki juttatja el az információkat a Magyar Rádiónak. Tőkés a nyilvánosság eszközének tudatos alkalmazása mellett sok információt vissza is tartott, bizonyára azért, hogy szélsőséges helyzetben ne sodorja bajba sem magát, sem másokat. Így például csak egészen szűk kör tudott a legendás Panoráma-interjú elkészültéről, illetve arról, milyen módon jutnak ki külföldre a vele kapcsolatos információk.

A temesvári parókiáról való elhelyeztetése után Tőkés László tulajdonképpen illegálisan maradt a gyülekezet lelkésze. A kilakoltatásról szóló bírósági határozat december 15-i érvényesítéséhez való tanúskodásra a lelkész istentiszteleten hívta a gyülekezet tagjait.

A tömeg láttán elnapolták a kilakoltatást, a szolidaritási megmozdulás azonban másnap, december 16-án rendszerellenes tüntetéssé alakult át, az épület hajnali ostroma után a parókián összeszedetteket már a kisbuszban verni kezdték, a bántalmazások és a kihallgatások pedig december 20-ig változatlan intenzitással folytatódtak.

Ekkor változott a börtönőrök hangneme, a délutáni órákban már az is elhangzott, hogy talán kiengedik a fogva tartottakat. Este rabszállító autóval harmincas csoportokban kivitték őket a börtön utcájának végén lévő körforgalomig, ott szabadon bocsátották. A köztük lévő Gazda Árpád újságíró kolléga azt mondja, miután hazaért, csalódva szembesült azzal, hogy még mindig csak Temesváron zajlanak az események.

Másnap reggel a kisebbik, déli temesvári állomáson még hét szerelvény vesztegelt, tele dorongokkal felfegyverzett oltyánokkal, bányászokkal, akiket a temesvári huligánok szétverésére hoztak. – Mi van Temesváron? – érdeklődtek a kifele tartó vonatok utasaitól. – Mi meg elmondtuk nekik, hogy szó sincs huligánokról, forradalom van – idézi fel a Brassó felé tartó szerelvényen utazó Gazda.

A bukaresti fejlemények nyilvános története már többnyire ismerős. Ha nincs a Securitate-beágyazottságú püspökével szembeszálló lelkész, a temesvári gyülekezet aligha fedezi fel magában a szolidaritás bátorságát.

Ha nem fedezi fel, nem vonul a parókia elé némán, gyertyásan, de roppant erőt sugározva. S ha nincsenek ők, minden bizonnyal Ion Monoran költő – ő mondta ki először: Le Ceaușescuval! –, barátja, Daniel Zăgănescu és társasága is sokadik alkalommal issza bánatosra magát kilátástalanságában a Cina vendéglőben, és eszükbe sem jut néptribünt játszani az áramtalanított villamos ütközőjén.

Tőkés László már több ízben dekonst­ruálta saját forradalmársága mítoszát: egyszerűen azt tette, amit tennie kellett abban a helyzetben, legjobb tudása és lelkiismerete szerint. – Az események sűrűjében találtuk magunkat, valahogy viszonyulnunk kellett a bennünket körülvevő valósághoz, a diktatúrához – fogalmazott. Az, hogy amúgy többnyire rendhagyó módon viszonyult a pozíciójából fakadó elvárásokhoz, elöljárói bosszúságára néha már ifjú teológusként is kirúgott a hámból, most talán mellékes. Az talán kevésbé, hogy „ha megmaradok szimbólumnak, netán hősi halált halok, most pártidentitástól függetlenül ott koszorúzna a síromnál a teljes romániai magyarság”.

Harminc évvel Temesvár után.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.