Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a magyar nemzetpolitika, amelynek alakulásában a sajtó szerves részt vállal, általában akkor csinál botrányt, amikor nem kellene. Amikor meg kellene, akkor nem. „De mikor mit kéne, ezt honnan tudjuk?” – tehetjük fel a kérdést, csakhogy esetünkben ezt nem olyan nehéz megválaszolni. A magyar nemzetpolitikának, ezáltal a sajtó reakcióinak olyan európai értékek mentén kell alakulnia, mint jogállam, szubszidiaritás, regionalizmus, nyelvi és vallási jogok, emberiesség. Ha baj van, akkor ezekhez kell igazodnunk. A leköszönt román miniszterelnök kijelentése, mondhatni, minden európai normát megsértett. Nem volt okunk a szégyenlősködésre, teljes erőnkkel védekeznünk kellett volna.
Persze tudom, sokáig összekeverték, összekevertették itt velünk az önvédelmet az erőszakossággal, az önmagunkért való kiállást a sovinizmussal. Azt is tudom, hogy ilyen kormánnyal, ilyen nemzetközileg hírhedt nemzeti konzultációkkal és migránsos kampányokkal a hátunk mögött nehéz a humánum és az európai értékek élharcosaként tündökölni Európában. A politikai píár szempontjából biztosan előnytelen a helyzetünk.
Nem minden ügy végződik olyan happy enddel, mint a Tudose-sztori. Lapunk nemrég járt a vajdasági Temerinben, ahol egy verekedésért kapott 13 év után szabadult az utolsó érintett fiú. A helyiek a riporternek még mindig olyanokat mondtak, hogy „bűnösök voltak a magyarok és a szerb is”. Az az általános vélekedés, hogy egyébként is drogos volt, és még magyarkodott is. Ezek olyan súlyosbító tényezők voltak, hogy felfüggesztett helyett 13 év járt értük. Végső soron a magyar közösség és a helyi politikusok jóváhagyásával. Pedig ott is csak a jogállami keretek betartása érdekében kellett volna síkra szállni. A verekedés az verekedés – ha drogos az elkövető, ha nagymagyar, mindegy.
