Látszólag logikátlan jelenségre figyelhetünk fel: minél közelebb vagyunk a kilencvenkilenc évvel ezelőtti, június 4-i trianoni békediktátumhoz, mintha annál kevesebb szó esne róla a hétköznapjainkban.
Az avatatlan szemlélő azt hihetné, a nemzet kezd megfeledkezni arról a tragédiáról, amelynek következtében az ország kétharmadát elcsatolták, elrabolták, s lényegében életképtelenné akarták tenni.
Szó se róla, vannak megemlékezések, beszédek, tanácskozások, ám talán mégsem hatja át úgy a gondolkodásunkat ez az egy év híján egy évszázaddal ezelőtti drámai esemény, mint régebben. Pedig tudjuk mindannyian: dehogyis feledkeztünk meg a trianoni katasztrófáról, igazságtalan, kegyetlen, önkényes nagyhatalmi döntésről, paktumról!
A megoldás kulcsa alighanem az: tudat alatt kezdünk fokozatosan ráébredni, hogy nekünk, magyaroknak nem egy Trianonunk volt, hanem azóta is örökösen ugyanazt akarják átéltetni velünk.
Úgy is fogalmazhatunk: ahogy közeledünk a centenáriumhoz, egyre sűrűbben próbálják az akkori alantas szándékokat valóra váltani a magyarsággal szemben. Mintha ellenségeink egyre türelmetlenebbé válnának, s azt mondanák: ej, milyen hiba, vétkes mulasztás történt, hogy ez a renitens, Európába betolakodó magyar nép még mindig itt lábatlankodik, holott a forgatókönyvek, ítélet szerint már régóta a megszűnés megnyugtató állapota felé kellene közelítenie!
Végeredményben az összes ellenünk indított hajsza, vesszőfuttatási kísérlet ezeknek a trianoni nemzetfelszámoló szándékoknak a továbbvitele, újabb módozata. Ez az elhatározás lapul a Sargentini-jelentésben, a Tavares-vádbeszéd mögött, az összes kötelezettségszegési eljárás, a hetes cikkelyes atombomba és európai uniós inkvizíciós bírósági procedúra hátterében.
Örkény István egyik jó mondása: Nem tudok neki megbocsátani, amióta annyira megsértettem. Nekünk viszont azt sem tudják megbocsátani, hogy nem rogytunk térdre Trianon után, s nem szíveskedtünk eltűnni a föld színéről, hogy a magyar nemzetnek írmagja se maradjon és még az emlékét is eltörölhessék.
Mi viszont sem a két világháború között, sem az 1945-ös szovjet megszállás, az újabb, megerősített trianoni diktátum, az 1947-es párizsi békeszerződés után, majd az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követően sem voltunk hajlandók eltakarodni az élő nemzetek sorából. Sőt elkövettük azt a szemtelenséget, hogy a véres megtorlás után sem törtünk be, omlottunk össze, hanem túléltük a Nyugat csendes közömbösségével kísért kádári diktatúrát és öntudatos nemzet maradtunk.
Hogy megint jönnek, és nemcsak kopogtatnak, hanem dörömbölve követelik a meghunyászkodásunkat, elveink, nemzeti identitásunk feladását? Ugyan már, nekünk ez már meg se kottyan ilyen XX. század után, az újabb és újabb Trianon számunkra rutineljárás.
Pedig már 1920 után is minden adva volt ahhoz, hogy múlt időbe tehetővé váljon a magyar nemzet, s csak mint valami etnikai kuriózumként, cirkuszi látványosságként, utolsó mohikánokként lehessen bennünket, a megmaradt, még nem eléggé gyorsan kihaló lakosságot mutogatni. Oly példátlanul elbántak velünk, mint addig még talán egyetlen néppel, nemzettel, országgal sem a világtörténelemben.
Nem köttetett egy árva békeszerződés sem egészen odáig, amelyben ilyen autodafét rendeztek volna egy nép ellen. Hatalmas színmagyar területeket is elcsatoltak, olyan menekültáradatot generálva ezzel, ami szintén példátlan volt.
Mégsem esett meg a szíve egyetlen nagyhatalomnak se a menekülteken, se a kisemmizetteken. A harmadára csonkolt anyaországnak pedig róluk is gondoskodnia kellett. Ekkor derült ki igazán, hogy minket valójában sohasem fogadtak be Európában, mindig is idegenekként, betolakodókként kezeltek az indoeurópai népek. Mi volt ez, ha nem xenofóbia, rasszizmus a javából? Úgyhogy ha a mai rasszizmus, kirekesztés gyökerei után akarnak kutatni nyugaton a baloldaliak, liberálisok, legjobb, ha magukba néznek, és itt, ezen a trianoni tájékon keresik azokat.
Tehát az összes feltétel rendelkezésre állt ahhoz, hogy a Szózat sorai – „S a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül” – beteljesedjenek. Azonban ahogy Csiha Kálmán erdélyi református püspök egyik húsvéti beszédében feltette a kérdést feltámadáskor: Halál, hol a te diadalod? Mi is megkérdezhetjük ugyanezt. Annak idején II. Rákóczi Ferenc fejedelem kiáltványában írta: felnyílnak a magyar nemzet sebei.
Ugyanígy az elpusztulásra ítélt magyarság is feltámadt, mint annyiszor a történelem során, és bizonyította, mire képes. A harmincas évek végére a harmadára darabolt ország az első világháború előtti nemzeti jövedelem dupláját produkálta.
Akkor, a kisantant által is tényleg szinte tökéletes, hermetikus nemzetközi elszigeteltségre kárhoztattak minket. Kitaszított páriaként viszonyultak hozzánk, mintha mi lettünk volna az első világháború kirobbantói és minden földi baj, nyomorúság okozói. Mindennek ellenére sikerült olyan pezsgő kulturális életet és modern oktatást létrehoznunk, amely máig etalonul szolgálhat. Érdekes módon akkor, azokban a vészterhes esztendőkben még működött a nemzeti egység az igazságtalan trianoni békediktátum elutasításában.
De hát nem ismerős ez a helyzet nekünk? Nem olyan, mintha bizonyos tekintetben egy tapodtat sem haladt volna előre a történelem kereke? A bölcsesség szerint, aki nem ismeri el a hibáit, az arra ítéltetik, hogy újból és újból elkövesse azokat. A Nyugat, amely amerikai segítség nélkül a totális csődbe navigálta magát, most is megtesz mindent, hogy az akkori hibákat állandóan elkövesse.
Az egyik ilyen bűn a magyarság és immár minden nemzetállam elleni hadjárat. Megkockáztatható: ha nem követik el ellenünk ezt a mérhetetlen nagy igazságtalanságot, ma eszébe sem jutna kérdéses legitimitású vezetőknek a nemzetállamok felszámolása, és Európa is sokkal előrébb tartana. Mi vagyunk ugyanis az élő példái a nemzetállamok életképességének, időtálló modernségének. Miként a folyadékot nem lehet összenyomni, úgy tűnik, a nemzeti, hazafias gondolkodást sem lehet kiiktatni.
A helyzet tehát az, hogy nem mi, hanem ők, a nemzetállamokat likvidálni akarók nem tudnak Trianon árnyékán túllépni. Magyarország már megtette az előrevivő lépést azzal, hogy a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét. Azzal ugyanis, hogy minden magyar együvé tartozását kinyilvánítottuk, bárhová is szakította, sodorta az anyaországtól a történelem és a nagyhatalmak bosszúálló önkénye, valójában Európa nemzeteinek a megőrzését, összetartozását is deklaráltuk.
Hisz miként képzelhető el a vadglobalista, áleurópéer gondolkodás szerint egy olyan ház megőrzése, amelyből kihúzzák a téglákat és a tartóoszlopokat? A kérdés szónoki: sehogyan sem. Aki tehát arctalan masszává akar gyúrni egy több évezredes kultúrát, az nemcsak nemzet-, hanem Európa- és kultúraellenes. Hogy ez milyen katasztrófához vezet, arra ott áll elrettentő példaként az a két embertelen totalitárius kísérlet, ami a XX. században kis híján romba döntötte a civilizált világot.
Nekünk Ady Endre sorai szerint Mohács kell, ám bebizonyosodott: Trianon is szükségeltetett hozzá, hogy megerősödjön, a megpróbáltatások alatt megedződjön a nemzeti öntudatunk. Európa önfelszámoló része is jobban tenné, ha a nemzeti önfeladás napja helyett az európai nemzetek összetartozását akarná megünnepelni.
A Justice for Hungary! Trianon utáni jelmondata után a Justice for the European nations! is időszerűvé vált.
