A németek frusztrált irigységgel, maguk a bajorok bumfordian túlzó patriotizmussal veszik tudomásul a délkeleti tartomány eredményeit. Németországban illik kinevetni a bajorokat – ám a legtöbb ember mégis oda megy nyaralni, és München a legnépszerűbb német nagyváros. Horst Seehofer korábbi kormányfő egyenesen „a paradicsom előszobájaként” írta le hazáját, és a bajorok joggal bólogatnak ilyenkor. Még a menekült- vagy hajléktalanszállások rendszere sem a balos Berlinben vagy Brémában van a legprofesszionálisabban megszervezve – hanem a menekültek ellen hangoskodó, de a többi német tartománynál jóval keresztényibb bajoroknál.
Bajorországban a jólét nem politikai termék. Nem a plakátok hamis jelszava. A CSU-nak nem kellett megszállnia a bajor médiát, hogy jó kép alakuljon ki a tartományról. A párttal legkritikusabb nagy német lap, a Süddeutsche Zeitung gond nélkül dolgozik Münchenben, és a bajor közszolgálati adókon sem kormánypropaganda zajlik. A CSU nem folytat kultúrharcot a bajor kulturális elit és a müncheni értelmiség ellen. A CSU nem épített fél évszázados töretlen uralma alatt párthű oligarchiát. A CSU nem tette az egyházakat saját fiókszervezeteivé (a párt egyik legélesebb kritikusa Reinhard Marx müncheni érsek), igaz, a bajor egyházak sem olyan gyávák és hallgatagok, mint a magyarországiak. A CSU nem építgetett állami pénzből stadionokat, noha a bajor foci fényévekkel jobb a magyarnál. A CSU nem osztotta újra a földvagyont. Egyetlen eddigi bajor miniszterelnök gázszerelője vagy felesége sem vált óriási földbirtokossá. Északi, protestáns mércével persze a bajor politika is tele van korrupcióval, protekcióval – elég csak a legendás kormányfő, Franz Josef Strauss családjának fegyverkereskedelmi ügyleteire gondolni. De a CSU az elmúlt több mint fél évszázadot nem néhány baráti család, hanem egy egész nemzet, a tizenkétmilliós bajor nép meggazdagodására, erősödésére használta. Az egykor szegényes, agrárjellegű tartomány ma Németország technológiai és ipari motorja.
