Ők csak vitatkozni akartak. Nem a célért, hanem önmagáért a vitáért. Az európai szocialisták vezetőjének felemelt ujján, és az ólmozott nyomdafestéktől tisztes távolságot tartó diáklány posztmodern szavalatain kívül a magyar baloldal egyetlen kampányüzenete volt az elmúlt hetekben, hogy vitára hívja a kormányoldalt az európai parlamenti választások előtt.
Valójában azonban nem a vitát keresték, csak múltjuk néhány – a maguk mércéje szerint sikeres – eszközét porolták volna le abbéli reményükben, hogy felébresztenek néhány elkallódott szocialista szavazót, aki azóta már a Jobbik zászlaja alól kiáltja világgá elvhűségét.
Megint nem talált viszont közös nevezőt a valósággal az ellenzéki kampánygépezet. Persze a metszéspont feltételezné, hogy a felek ugyanazt a valóságot látják, ugyanazokat a hétköznapokat élik, és a gondolataik terjesztéséhez választott eszköz valóban csak eszköz, nem pedig maga a cél. De a magyar baloldal – osztódhatnak akárhányfelé – e téren sem változik.
Az ellenzék kamerákat, reflektort, másodpercekre lebontott szereplési lehetőséget, kínos részletességgel egyeztetett kérdésköröket remélt az európai parlamenti választási kampányban. Semmi mást, pusztán teátrális álvalóságot. Vitázni akartak. Mindegy miről, csak a cselekvés látszata meglegyen.
A jelenkori magyar politikatörténet számára nem ismeretlen a formátum, de hatása csak addig tart, amíg a szereplők megőrzik annak hitelét, amíg egyenrangú felek vitatkoznak, és amíg az elhangzottak értéke időtálló.
A baloldal viszont kormányon sem adott többet e vitákban, mint a pillanatnyi cselekvés illúzióját. Balaton-parti, házi hitvallásukká lett, zárt ajtók mögül kiszivárgott kitárulkozásukból azóta tudjuk, komoly esély volt rá, hogy egyesek ottmaradnak a csatatéren a kormányzati pantomim közben.
Gyurcsány Ferenc maga is többször igazolta, miért fölösleges e viták értékét mesterségesen megemelni. Ő maga először 2005-ben kezdeményezett párbeszédet a Fidesz elnökével, hogy az ország gazdasági teljesítményéről vitázzanak. Az viszont már az első percekben kiderült, hogy csak vendége készült érdemi párbeszédre.
A 2006-os választási kampányban a miniszterelnök-jelöltek vitája is hasonlóan alakult. Gyurcsány Ferenc ekkor szólította fel a Fidesz vezetőjét a többi között arra, hogy vonja vissza a balliberális kormány gyógyszerfelírási díjtervezetéről szóló vádjait. Később persze az MSZP–SZDSZ-kabinet egészségügyi intézkedései sorában előkelő helyen szerepelt a vizitdíj, de a színházi előadás addigra már véget ért.
Gyurcsány Ferenc megpuccsolt elődje, Medgyessy Péter sem kért másoktól tanácsot, amikor néhány éves látszatkormányzása során politikai színházat kellett rendeznie. Maga kezdeményezte például 2004-ben az egykorvolt és hivatalban lévő kormányfőkből álló „nemzeti lobbitanács” felállítását, amelynek megvitatására hívta meg Orbán Viktort.
A konkrét javaslatokkal érkező Fidesz-elnök ekkor is ízelítőt kapott abból, milyen a szocialista etika: a tervezett négyszemközti megbeszélés helyett Orbán Viktort kattogó fényképezőgépek, kamerák, reflektorok fogadták – Medgyessy Péter a vendég előzetes értesítése nélkül csinált vásári komédiát a tárgyalásból. (Nem mellékesen a megbeszélés témája többek között a határon túli magyarok ügye volt, amiről néhány hónappal később, december 5-én a balliberális oldal máig ható véleményt mondott.)
A baloldali színház minden témát színpadra tudott állítani. Gazdaságpolitikai innovációjuk volt a bivalybőr táska, amiben Magyarország aktuális költségvetését vitte a mindenkori pénzügyminiszter az Országgyűlés elé. A szocialista-liberális költségvetésekről ugyan a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Unió, az Európai Központi Bank, és a devizahitelekbe hajszolt, a nyugdíjuktól vagy fizetésüktől megfosztott százezrek véleményt mondtak, de vigasztalhatta őket, hogy a szakadék felé száguldó ország gyászszertartásának forgatókönyve nagy műgonddal olajozott bivalybőr táskában utazik a törvényhozás felé.
A szocialistáknak még a 2010-es búcsú sem sikerült színpadiasságtól mentesre. A kormányszóvivő, Szollár Domokos egyik utolsó performanszaként egy köbméternyi irattal állt a kamerák elé, bizonyítandó, hogy a 2010-ben távozó Bajnai-kormány készségesen együttműködik az átadás-átvétel folyamatában. (Pechükre a választópolgárokat nem azok az iratok érdekelték, amit a leszavazott szocialisták mutogattak, hanem az, amit nem.)
Most, az európai parlamenti választások kampányában a magyar ellenzék és brüsszeli támasztéka ugyanezen reflexeknek engedelmeskedve tervezi elnyerni a polgárok szavazatát. A cselekvés látszatának fenntartásában érdekeltek, de a valóban cselekvő kéz lefogásán túl nincs tartalom ígéreteikben. Az Európai Unió külső határait megnyitó, a gazdasági migránsokkal fotózkodó, a terror áldozataiért előkelő kívülállóként gyertyát gyújtó, a brexitet előidéző és közben politikai hagyatékát az óraátállítás eltörlésében megtaláló eurokraták egyetlen programpontja az egy mondatba sűrített Salvini-, Kaczynski-, Orbán- és nemzetállam-ellenesség.
Ezért háborognak azon is, hogy a Fidesz nem fogadja az Európai Néppárt által delegált bölcsek tanácsát a választási kampány utolsó hetében. A néppárt belső vitáin fordulna meg Európa sorsa? Paradox módon valószínűleg ez esetben „igen” a válasz, de a néppárt politikai ellenfelei nem ezért aggódnak.
Valójában csak azt sajnálják, hogy a bölcsek tanácsának elhalasztott látogatása egy elszalasztott lehetőség, hogy a szocialista Frans Timmermans, a liberális Guy Verhofstadt, és – sajnos – a néppárti Manfred Weber muníciót kapjon kampányához.
Weber az élő példa arra, hogyan szabdalja szét a balliberális érdek azt, aki nem bírja erővel ellentartani evezőjét az áradatnak. A bajor politikus már mindenkinek meg akart felelni, csak saját közösségének, a néppárt történelmi hagyatékának nem.
A Fidesz–KDNP programja egyértelmű. Kevesebb Brüsszel, több nemzetállam. Megállítandó migráció, támogatandó őshonos kisebbségek. Kevesebb bevándorló, több családpolitika. Helyi válságkezelés, megmentendő keresztény Európa. Mecsetek keleten, templomok nyugaton.
És mi a magyar – vagy európai – ellenzék programja? Az Európai Unió alapító szerződéseivel minimum vitatkozó csúcsjelölti rendszer kétségtelenül láthatóvá teszi a törésvonalakat.
Az Európai Bizottság elnöki székének aspiránsai televíziós vitájukkal körbejárták Európát, de csak egymásra licitáltak a maguk által devalvált kifejezések pufogtatásában: az emberek bizottsága, közös értékek, egyenlő pályák, egyenlő esélyek. Teszik mindezt úgy, hogy az elmúlt évek a kétsebességes Európáról, a másként gondolkodók megbüntetéséről vagy éppen a belső határok – pardon: szárnyas kapuk – visszaállításáról szóltak.
Nincs pír és nincs szégyenérzet. Állnak a csúcsjelöltek a kamerák előtt, saját megkerülhetetlenségük megingathatatlan tudatában, és észre sem veszik, hogy közben körülöttük elsüllyed Európa.
Egypercnyi elmélkedés, bűnbánó gondolat nélkül húzná át kétezer év zsidó-keresztény vallás- és kultúrtörténetét a nemzetállamokat is meghaladottnak tekintő politikai hullám, miközben mindaz, amit ez a vonal Európáról gondol, elfér egy bivalybőr táskában.
A szerző a Karc FM főszerkesztő-helyettese
