Hogy alaposan megtudhassuk, mi a keresztyén ember és hogyan áll a dolog azzal a szabadsággal, amelyről mostanság mindenki annyit beszél, először is két tételt állítok fel: 1. A keresztyén ember szabad. 2. A keresztyén ember szolgálatkész.
Manapság nézegetik ezt a keresztény szabadságot jobbról, nézegetik balról. A ballib oldalon persze értetlenkednek, gúnyolódnak – ezt megszokhattuk –, a jobboldalon pedig érezhető versenyfutás zajlik az értelmezők között.
A keresztény szabadság mibenléte alapvetően filozofikus természetű dolog. A jogi és politikai normák természete, a kormányzás célja, a társadalmi szereplők cselekedeteinek erkölcsi megítélése a lényege. Ezért tehát a filozófia mint tudomány eszközeivel érdemes vizsgálni a keresztény szabadság kérdését, és ez a módszer a logika, nem pedig a balliberális pártpolitika.
A keresztény szabadság gondolati alapja több ezer éves bölcselet. Ez maga egy teljes világkép: az élet, a természet, a tudás és a transzcendens dolgok összefüggéseiben kíván eligazodást nyújtani. A keresztény ideákra épített politikai gondolkodás pedig egy átfogó eszmerendszer. Logikusan ebből az következik, hogy „a keresztény szabadság eszményére épített élet” – amiről Orbán Viktor miniszterelnök beszél – valóban a kereszténységből fakadó kulturális és civilizációs életerő.
A liberális világképnek nincs ehhez mérhető széles és mély talapzata. Az egyént kiragadja a világból, kizárólag jogokkal ruházza fel, de társadalmi felelősséget, közösségi elkötelezettséget nemzet, kultúra iránt nem kínál értük cserébe. Ráadásul ami a liberális filozófusok indítómotorja volt, az első generációs alapvető emberi jogok (a lelkiismeret, a vallás, a szólás, a gyülekezés, a sajtó elidegeníthetetlen szabadsága) mindegyike a kereszténység Szent Páltól származó tanításából ered. A „keresztyén szabadság” tehát nemhogy nem ellentmondásos, hanem a liberális szabadságfogalom és az emberi jogok megalapozója. Éppen ellenkezőleg: maguk a liberálisok keverednek ellentmondásba, amikor az ateista, baloldali és neoliberális erők a hívők szabadságát korlátozzák és amikor megvetik a keresztények szabad véleményét.
Eközben a modern kori birodalomépítések (Harmadik Birodalom, Szovjetunió, Európai Egyesült Államok) kudarca utáni időszakban a kereszténydemokrácia nem csak Magyarországon sikeres és nem csak történelmi kereszténydemokrata pártok vihetik sikerre. Nálunk egy széles bázisú antikommunista nemzeti-konzervatív néppárt és a Fidesz KDNP-vel kötött szövetsége a zászlóvivő, de Kelet-Európa, a balti államok vagy a Balkán országai esetében más-más politikai formációk építkeznek az évezredes bölcseletre, annak modern formájában az egyén és a nemzeti közösség közti jogmegosztásra és felelősségvállalásra. Tételesen igaz történelmi tény, amit a magyar kormányfő mond, hogy „a keresztény szabadságot fenyegető, Európa keresztény kultúráját feladni akaró liberálisok támadásait Közép-Európában eddig sikeresen elhárították, és a keresztény szabadságot kívülről fenyegető veszedelmet, a migrációt is itt sikerült megfékezni”.
Amit a liberálisok építgetnek, a föderális Európa, történetesen az egyik legfontosabb keresztény alapelvre támaszkodott. Ez a szubszidiaritás. Ezért is farizeus az európai liberálisok gondolkodása a keresztény szabadságról. A mi eszményünkre épült kereszténydemokrácia egyik sarokköve ugyanis éppen a szubszidiaritás, az unió egyik építőköve. Ez az elv a hatalomgyakorlást azon a legmegfelelőbb szinten képzeli el, amely a leghatékonyabb s a legközelebb áll az emberekhez. Más szóval a nemzeti, szuverén, keresztény kultúrájú gondolkodásban a legdemokratikusabb helyi szinten kell megoldani az egyes kérdéseket. A szubszidiaritást elvét az unió magáévá tette; a katolicizmusból fakadó szubszidiaritás mára az Európai Unió alkotmányos alapja. Az európai egység alapítói mind kereszténydemokraták voltak, ezt a történelmet akarja ma a liberális demokráciák globalista európai elitje meghamisítani és átírni.
De nemcsak magyarul, hanem külföldiül is tudnunk kell érvelni a keresztény szabadság értelméről. A „kerszab” lényegét el kell magyarázni európai barátainknak is, hogy az ázsiai filozófiák szerint élőket most ne is említsem. Kerdem, ballib, szocdem – ezek a rövidítések a politikai zsargonban mára polgárjogot nyertek. Léteznek ezek a kifejezések a világ minden nagyobb nyelvén, az EU-ban közvetítőnyelvként általánosan használt angol nyelvben is. Fordításban így néz ki: „christian liberty”. Egyértelműen hangzik. Ennek a megnevezésnek egyesítőereje van. Tartalmazza a liberális elit önazonosító márkáját is. Márpedig Nyugaton azért nem haszontalan a diskurzust píszí formátumban indítani, hogy mondandónkat eljuttassuk a partnerekhez. Nem látszik reménytelennek meggyőzni a nyugati közvéleményt a „christlib” létjogosultságáról. Az angolszász területeken érteni fogják a liberális filozófus John Locke-ra való hivatkozást, aki kijelentette, hogy a hit természeténél fogva nem kikényszeríthető. Logikusan tehát: nem kényszeríthető senkire a liberális demokrácia. Létjogosultsága olyan rendszernek van, amely keresztény alapon enged szabadságot hittel és hit nélkül élőknek.
Félre kell tenni minden másokkal kapcsolatos előítéletet a „kerszab” eszméjének és az arra épülő kereszténydemokrata állameszmének a bemutatása során. Ne abból induljunk ki, hogy a liberálisok többsége gyűlöl mindenkit, aki nem ért velük egyet. Ennek a liberális gyűlöletnek gyakran maga a felismerés az oka, az ideológiai egyeduralom önellentmondásának meglátása. Intellektuálisan sok liberális ember érti, hogy a keresztény szabadságeszmébe vetett hit nem a személyes hitet feltételezi. Vagyis a nem hívő ember is élhet a szabadságával egy kereszténydemokrata rendszerben. Míg a liberális demokráciákban a személyes hitet már nem lehet megvallani, miközben a liberális értékeket feltétel nélkül el kell fogadni.
Ezt a művi rendszert és az azt támogató, egyoldalú nyugati tájékoztatást fenyegeti a „kerszab”. A személyes szabadság kényszerrel történő korlátozása ellen egyre többen lázadnak, különösen mi, Kelet-Európában, ahol megtapasztaltuk a véleménydiktatúrát a kommunizmus idején. A közép-európai keresztény szabadság modellje ellenben meghagyja a jogot mindenkinek, hogy a saját identitását érvényesítse. S még többet is: megadja a közösséghez, a kultúrához és a nemzethez tartozás lehetőségét.
A szerző külpolitikai szakértő, diplomata
