Néhány napja újabb elemmel bővült Kolozsvár amúgy is gazdag szoborkínálata: Mátyás király, Szent György, Márton Áron – természetesen nem hagyva figyelmen kívül az anyafarkast vagy Mihai Viteazul hétméteres emlékművét sem – mellé felsorakozott Gheorghe Mărdărescu is. Aki nem tudná, ő az a tábornok, aki a Budapestet száz évvel ezelőtt megszálló román csapatokat vezette.
Mint oly sok más esemény, a magyar–román történelem eme pillanatának kölcsönös értelmezései is alig vannak köszönőviszonyban egymással. A hivatalos román szemlélet szerint csapataik történelmi tettet hajtottak végre Budapest megszállásával, hiszen menekülésre késztették Kun Béla bolsevik kormányát, és ezzel távol tartották a kommunizmus rémét Európa szívétől.
Mărdărescu tábornok az 1918-as benyomulás utáni, Erdélyben állomásozó román csapatok parancsnoki minőségében indított támadást a Tanácsköztársaság hadserege ellen, és verte vissza a Tisza vonaláig, a végső győzelmet azonban az 1919. augusztus 4-i budapesti bevonulással sikerült elkönyvelni. Az augusztus 8-i szoboravatón beszédet mondó Gabriel Les román védelmi miniszter idézte a tábornoknak a budapestiekhez intézett 1919. november 12-i kiáltványát is, amelyben Mărdărescu bejelentette a román hadsereg visszavonulását, és közölte: „Románia ismételten kijelenti, hogy a tiszai támadás utáni katonai intervencióját kizárólag a jogos védekezés és a katonai követelmények tették szükségessé, a leigázás gondolata távol állt tőle.”
Ezzel szemben a magyar történetírás történelmünk egyik legszégyenteljesebb aktusaként kategorizálja a százhárom napos román megszállást, amelynek indokául anno is az szolgált, hogy Bukarest „az európai civilizáció védelmezőjeként” lép fel.
A nyugati antanthatalmak passzív támogatását élvező bevonulást pedig döntően elősegítette, hogy augusztus elejére katonai szempontból szinte megszűnt az ellenállás. A Duna–Tisza közének a bolsevizmus elleni harc ürügyén való megszállása során viszont a román hadsereg gyakorlatilag kifosztotta Magyarországot. Budapesti állomásozásuk idején bármilyen közlemény csak a román cenzúra engedélyével láthatott napvilágot, a postai küldemények teljes ellenőrzését is elrendelték, ideiglenesen beszüntették a magántávirat- és távbeszélő-forgalmat, súlyos büntetés várt a rémhírterjesztőkre és a kijárási tilalmat megszegőkre.
A lakosság élelmiszer-ellátását is a román hatóságok felügyelték és szabályozták, amit a mai román történetírás úgy értékel, hogy a román csapatok mentették meg Budapestet az éhhaláltól.
Újra túllépve a közös történelemszemlélet kialakításának délibábszerű vízióján, érdemes közelebbről megvizsgálni a román hadsereg budapesti „tartózkodásának” bukaresti olvasatát. A hőstett emlegetése igazából csak a ’89-es rendszerváltást követően kezdődött a romániai közvéleményben, de korántsem a történelemírás korábbi bilincsektől való megszabadításának jegyében.
Elsősorban Nicolae Ceausescu egyik udvari költőjéből magyarfaló nacionalista néptribunná változott Corneliu Vadim Tudor retorikájában kezdett elfoglalni egyre központibb helyet. A Nagy-Románia Párt vezetőjeként egyfajta fenyegetésként hangoztatta mind sűrűbben, hogy „egyszer már bevonultunk Budapestre, s ha még egyszer felkerekedünk, többé nem jövünk el onnan”.
Az ütős mondatra buzgón és mindentudóan bólogattak a tévés műsorvezetők, miközben tíz emberből kilencnek borítékolhatóan fogalma sem volt a körülményekről, hiszen azokat még sommásan sem fejtették ki. Valami mesterségesen gerjesztett ősköd lengte be az egészet, mintha nem is a századelő jól dokumentált eseményéről lenne szó, hanem szájhagyomány útján terjedő legendáról, amely egyszerre bizonyíthatatlanul és cáfolhatatlanul kürtöli világgá a dicső elődök hőstetteit.
A lényegi változást Erdély Romániához való csatolása centenáriumának közeledése hozta meg.
Elsősorban olyan külsőségekben, mint amilyennek a kolozsvári szoborállítás is számít. Mindenekelőtt a párizsi mintára 1922-ben emelt bukaresti diadalív restaurálása során Budapest visszakerült arra a listára, amely a román hadsereg első világháborús győztes csatáinak, ütközeteinek helyszíneit tartalmazza. Az eredeti feliratot még 1953-ban vakolták be, vélhetően azért, mert a kommunista hatalom nem volt büszke a Tanácsköztársaság hadserege felett aratott győzelemre.
A Budapest-momentum felélesztése említésre méltó epizódjaként kezelhető a bevonulás napjának 100. évfordulóján tartott bukaresti menetelés is, amelynek szervezője az úzvölgyi katonatemető meggyalázásában is főszerepet vállaló Calea Neamului (Nemzet Útja) elnevezésű egyesület volt. A néhány száz, román népviseletbe öltözött személy többek között olyan táblákat vitt magával, amelyeken az szerepelt: „A Trianon felé vezető út Budapesten át vezet.”
Bizonyára ismerték Alexandru Vaida-Voevod erdélyi román képviselő, az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés egyik központi alakja – ő olvasta fel 1918. október 17-én a budapesti Parlamentben az öt nappal korábban az erdélyi románság vezetői által Nagyváradon megfogalmazott önrendelkezési kiáltványt – Iuliu Maniuhoz írt levelének tartalmát.
Az Erdély első román kormányzójának, Románia későbbi miniszterelnökének címzett levélben többek között ez állt: „Az a véleményem, hogy magyar bolsevizmus nagy szolgálatot tett nekünk, ha ügyesen a hasznunkra tudjuk fordítani a történteket, az általuk okozott zűrzavart.” Amit mi már persze másként tanultunk, hiszen a marxista történetírás azt a gondolatot igyekezett meghonosítani, hogy a proletárdiktatúra 133 napja érdemben nem járult hozzá a trianoni döntés igazságtalanságához.
Hogy melyik ország kit tart történelme hőseinek, abba kívülállónak aligha lehet beleszólása, bár Közép-Európa történetében akadnak kettős megítélésű személyiségek. Gheorghe Mărdărescu tábornok nem tartozik ebbe a sorba, az őt ábrázoló szobor állítása azonban újabb bizonyíték arra, hogy Nagy-Románia megteremtésének centenáriumát a legkevésbé sem a megbékélés kezdetének szánja a román fél.
Ioan-Aurel Pop történész, a Román Akadémia elnöke a szobor leleplezésekor fogalmazott így: „A román hadsereg 1919-ben a magyarországi hadjáratával a bolsevizmus és a szovjet típusú kommunizmus európai térhódítását akadályozta meg, 1944–45-ben pedig a fasizmus fölötti győzelemhez járult hozzá. Ezek a fegyvertények tették lehetővé, hogy Erdély jogilag és ténylegesen is a román államhoz tartozzék.”
Remélhetőleg a déli harangszó még sokáig a Szilágyi Mihály vezette keresztények nándorfehérvári diadalára emlékezteti a világot.
