Néhány napja újabb elemmel bővült Kolozsvár amúgy is gazdag szoborkínálata: Mátyás király, Szent György, Márton Áron – természetesen nem hagyva figyelmen kívül az anyafarkast vagy Mihai Viteazul hétméteres emlékművét sem – mellé felsorakozott Gheorghe Mărdărescu is. Aki nem tudná, ő az a tábornok, aki a Budapestet száz évvel ezelőtt megszálló román csapatokat vezette.
Mint oly sok más esemény, a magyar–román történelem eme pillanatának kölcsönös értelmezései is alig vannak köszönőviszonyban egymással. A hivatalos román szemlélet szerint csapataik történelmi tettet hajtottak végre Budapest megszállásával, hiszen menekülésre késztették Kun Béla bolsevik kormányát, és ezzel távol tartották a kommunizmus rémét Európa szívétől.
Mărdărescu tábornok az 1918-as benyomulás utáni, Erdélyben állomásozó román csapatok parancsnoki minőségében indított támadást a Tanácsköztársaság hadserege ellen, és verte vissza a Tisza vonaláig, a végső győzelmet azonban az 1919. augusztus 4-i budapesti bevonulással sikerült elkönyvelni. Az augusztus 8-i szoboravatón beszédet mondó Gabriel Les román védelmi miniszter idézte a tábornoknak a budapestiekhez intézett 1919. november 12-i kiáltványát is, amelyben Mărdărescu bejelentette a román hadsereg visszavonulását, és közölte: „Románia ismételten kijelenti, hogy a tiszai támadás utáni katonai intervencióját kizárólag a jogos védekezés és a katonai követelmények tették szükségessé, a leigázás gondolata távol állt tőle.”
Ezzel szemben a magyar történetírás történelmünk egyik legszégyenteljesebb aktusaként kategorizálja a százhárom napos román megszállást, amelynek indokául anno is az szolgált, hogy Bukarest „az európai civilizáció védelmezőjeként” lép fel.
A nyugati antanthatalmak passzív támogatását élvező bevonulást pedig döntően elősegítette, hogy augusztus elejére katonai szempontból szinte megszűnt az ellenállás. A Duna–Tisza közének a bolsevizmus elleni harc ürügyén való megszállása során viszont a román hadsereg gyakorlatilag kifosztotta Magyarországot. Budapesti állomásozásuk idején bármilyen közlemény csak a román cenzúra engedélyével láthatott napvilágot, a postai küldemények teljes ellenőrzését is elrendelték, ideiglenesen beszüntették a magántávirat- és távbeszélő-forgalmat, súlyos büntetés várt a rémhírterjesztőkre és a kijárási tilalmat megszegőkre.