Surányi György jegybanki hitvallása

Szembesítő kérdések a globalista pénzügyi ikonnak, amik kimaradtak a HVG-s PR-interjúból.

Budapest, 2014. október 2. Surányi György közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke beszél a portfolio.hu budapesti, szakmai konferenciáján, a Budapest Economic Forum jegybankelnöki panelbeszélgetésén a Sofitel Hotelben 2014. október 2-án. MTI Fotó: Kovács Attila Fotó: Kovács Attila

Nézzük ezek után az interjúban érintett szakmai tételeket!

Mindenekelőtt kevésnek találja a jegybanki kamat emelését, ami hosszú évek után a napokban először történt. Igen, ő nem ilyen kamatokhoz volt szokva, az már igaz. Nála soha nem lehetett a jegybanki vezető kamatszint még közelében sem az aktuális árszintemelkedésnek, csak több százalékkal felette. Indoklásként azt szokta mondani, hogy egyébként a hitelezők nem adnak pénzt. Az ő idejében ebben volt némi igazság, az már biztos. A romokban lévő düledező, krónikus ikerdeficites országnak csak hatalmas felárral kölcsönöztek, hiszen indokolt volt a félelem, hogy a pénz nem jön vissza. Forrásokat pedig csak külföldről lehetett várni, mert a belföld (a háztartások és hazai cégek) olyan szegény volt, mint a templom egere. Ráadásul magába a jegybankba is ezermilliárdokat csalogatott külföldről, ahonnan kockázat nélkül élveztek magas kamatokat, miközben a jegybank sorozatban az állami kassza veszteségtérítésére volt utalva.

A bűvös jelszó az volt, hogy a jegybank nem szükségszerűen nyereséges (inkább mindig veszteséges), Surányi szerint a gazdaság túlfűtött állapotba került, és ez nagy baj. Való igaz, ő pénzügyminiszter komájával, Bokros Lajossal inkább a gazdasági hibernálás pártján állt.

1994-ben újra kezdett a gazdaság beindulni, az éves növekedés a korábbi komoly visszaesésekből végre kikerülni látszott (1994-ben 2,9 százalék volt a növekedés). Gondolom, ha most is a jegybanki székben ülne, több ötlete is lenne, hogy miként hűtse le a növekedést. Mi sem jellemzőbb, mint hogy baja volt Surányinak azzal is, hogy a jegybank egy időben beleártotta magát a kereskedelmi banki tevékenységekbe. Elfelejti azonban, hogy a zsíros devizaalapú üzletelgetés után nem nagyon fűlött a hazai (akkoriban szinte kizárólag külföldi tulajdonú) bankoknak a kockázatosabb és kisebb hozamú céghitelezés. A jegybank nem tett mást, mint követte alapszabályának előírását és saját eszközeivel a kormány gazdasági célkitűzései mellé állt. Surányi 1998–2001 között ennek éppen az ellenkezőjét tette, a kormány gazdaságpolitikáját fékezte.

Nem nagyon illik viszont a szakmai állásfoglalásaiba az, amit az inflációról mondott. Nagyon gondterhelt és aggódik is miatta. Annak idején pedig lelkes híve volt. Bokrossal a pénzügyi kormányzatot 1995 februárjában vették át. A rendszerváltás első zavaros évei után a 28 százalékos csúcsról 1994-re 18 százalékra mérséklődött az árszínvonal emelkedése. Nem telt bele néhány hónap és ismét 28 százalékon volt. Bokros még évődött is, és azt mondta, hogy nincs az a reáljövedelem, amit ő percek alatt le nem tud apasztani inflációval. Ebben az időben a neki etalonnak számító európai központi bankok az euró bevezetésére készülve stabil árakat tartottak.

Addig, amíg a kamatok a gazdaság túlfűtésének és a mai jegybank kereskedelmi banki színre lépése kérdésében lényegében az általa és globalista barátai által ortodoxnak nevezett és követendő jegybanki viselkedést kéri számon, az infláció kérdésében inkább az általa is populistának keresztelt húrokat pengeti. Surányi ugyanis a politikához is nagyon ért, tudja, hogy a közönségnek a túlfűtöttség nem mond semmit, sőt esetleg örülnek is neki, a kamatokkal is csak a választók kis része kerül aktív kapcsolatba, no de az infláció! Az infláció generációkra visszamenőkig garantáltan szinte minden magyarnak gyomorgörcsöt okoz. Politikailag éppen erre van most szükség! Arra meg ki emlékszik, hogy ő jegybankelnökként egy emberöltővel ezelőtt (1995–96) mit csinált? Ma sok nemzedéknek ez nem mond semmit, de ők is az urnákhoz járulnak jövőre, jó, ha borzongnak az infláció miatt. Korábban nagyon tetszett neki a kötelező alapjövedelem ötlete is, noha jegybankelnökként gyakran idézte a Wall Street nagyjait, és kijelentette, hogy nincs ingyenebéd. No free lunch.

Ideje rátérni azokra a kérdésekre, amiket egy valódi (nem PR-) interjúban meg kellett volna tőle kérdezni, de ezek a kérdések rendre elmaradtak. Mindenekelőtt a fő kérdés, hogy miért állt ellene mindenfajta adósságkönnyítésnek első elnöksége alatt, noha azt komoly nyugati bankárok is pártolták, mint például a hajdani Deutsche Bank-elnök, Alfred Herrhausen. (Igaz, hogy az ő gépkocsija merénylők jóvoltából repült az égbe, talán éppen ezért.) Még az IMF ilyen kezdeményezése is merev jegybanki ellenállást váltott ki, és nem is lett belőle semmi. Jó lenne azt is tudni, hogy miként működött a jegybank tulajdonosként is együtt hat olyan kis és részben vegyes tulajdonú bankkal üzletileg, ahol a jegybank tisztségviselői is tisztségviselők voltak. Nem látta a korrupció legnyilvánvalóbb válfaját, a bennfentes kereskedést a jegybank kárára, a kicsik hasznára? Végül ezeket a bankrészesedéseket ­miért nem értékesítették a piacon, miért kellett őket végelszámolással kivezetni, és milyen eredménnyel történtek a végelszámolások?

Voltak-e kérdései második elnöksége alatt a jegybanktól 1987-ben a három hazai tulajdonú kereskedelmi bankba (MHB, OKB és Budapest Bank) került eszközök minősége tekintetében? Volt-e ennek szerepe abban, hogy az érintett bankokban nem volt valós tőke, csak tőkehiány, mert a juttatott eszközök hatalmas eltitkolt veszteségeket tartalmaztak, amelyektől a jegybank éppen az „eszközjuttatással” szabadult? Igazán izgalmas lenne megtudni (még most sem késő), hogy a bankkonszolidáció kapcsán friss állami tőkével ellátott bankokat miért nem nyílt versenyben, a tőzsdén keresztül értékesítették, és főként azt, hogy visszakapta-e a teherviselő állam legalább azt a pénzt, amit a konszolidációra fordított.

A másfél éves küzdelem a világjárvány ellen hatalmas állami kiadásokkal járt, ez tény. Az ország lefékeződő gazdasági teljesítménye a növekvő kiadásokra elegendő forrást képtelen volt termelni. Más lehetőség nem volt, mint a kiadások egy részét hitelből fedezni, ami szerencsére bőven volt. Az addig ígéretesen csökkenő államadóssági szint azonban ismét növekedett, és elérte a 80 százalékot. Egyébiránt ez messze alatta van más EU-tagországok adósságainak. Lát-e a hajdani jegybankelnök úr némi különbséget a 2010 körüli és a mai 80 százalék között, mikor volt az ország könnyebb helyzetben adóssága finanszírozása ügyében? Emlékezetes, hogy akkoriban a kamatok a GDP legalább kétszer akkora százalékát vitték el, mint ma.

Surányi a PR-interjúban lényegében kettős szerepben mutatja meg magát: egyrészt mint ortodox (globalista) jegybankár, így kritizálja a rendbontó, nem konvencionális (unortodox) jelenlegi jegybankot, de politikai erényeket is csillogtat. Ne feledjük, a hajdani nagy miniszterelnöki castingon az ő neve is felmerült. Felvetése, hogy követendő politikáját a mai kormánypártok is támogassák, érdeklődés hiányában elmaradt, helyette Bajnait „ünnepelhettük”. Az eredmény ismert, nyolc napon jóval túl gyógyult. A jelenlegi miniszterelnök-önjelölteket elnézve globalista szemszögből Surányi maga a fényes világítótorony.

A szerző közgazdász

(Borítókép: Surányi György közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke. Fotó:MTI/Kovács Attila)