Tanterv és tanítás

Elgondolkodva az új Nemzeti alaptanterv betűin és a körülötte forrongó vitán – nemzeti vagy liberális a helyes irány –, fontos, hogy kellő hangsúlyt kapjon a nevelés kérdésköre.

Tavaly tavasszal az évtized legjobb érettségi átlagát produkálták a diákok Fotó: Havran Zoltán

Az új Nemzeti alaptanterv körüli vitát figyelve jutott eszembe, hogy van ugyan pedagógusdiplomám, de az életem nem az iskolai tanítással, oktatással, neveléssel telt el. Másképpen fogalmazva, más irányú elfoglaltságom és kötelezettségeim miatt nem tanítottam a felnövekvő generációkat. Az aktív pedagógusoktól eltérően nem próbáltam megértetni, hogy az átörökítendő tradíciók, viselkedési minták nem csökevényes, elnyűtt formulák, hanem olyan alapvetések, amelyeket generációk adtak tovább utódaiknak, irányítva őket, vagyis tanították a helyes életre. Mert a pedagógus az, aki olyan tudást közvetít és oly módon, amelyet az internet – a technika, egy gép – képtelen.

A tanár az aznapi hangulatától nem független módon, néha vidáman és persze időnként morózusan oktat. De ez is az élet egyik fontos eleme, mert meg kell tanulnia és be kell fogadnia minden diák­nak, hogy a felnőttek világa sohasem változatlan, és ahhoz tudni kell alkalmazkodni. Erre való a tudás, ezt szolgálja a tanárok által közvetített oktatás mint egyetlen helyes módszer.

Viszont a tanítás és oktatás kötőeleme a nevelés, ami biztosítja a keretet a tudás elsajátításához éppúgy, ahogy a tisztelet megadásának készségét mások iránt. Ráadásul a nevelés összeköti az iskolát a családdal, így támogatva a szülők igyekezetét, hogy a még zabolátlan gyermekükből ember legyen. A nevelés tehát közös nevező a tanár és a szülők között. Életszerű, hogy ha egy gyermek kétféle nevelést kap, az eltorzítja a még képlékeny személyiségét. Vagyis szülőnek és tanárnak szövetségesnek kell lennie a nevelés terén.

Elgondolkodva az új Nemzeti alaptanterv betűin és a körülötte forrongó vitán – nemzeti vagy liberális a helyes irány –, fontos, hogy kellő hangsúlyt kapjon a nevelés kérdésköre. Mindenki számára alaptételnek kell lennie, hogy nevelés nélkül nem lehet tanítani, és az oktatás is csak ideológiai viták terepe marad. Mert hiányozhat a koordináció, amely összeköti az ismeretátadást és egyben helyes irányt ad a szülő-tanár tandem erőfeszítésének ahhoz, hogy a felnőttkor elérésével egy egészséges gondolkodású, kész személyiség csatlakozzon a társadalomhoz, az emberek közösségéhez.

De! Ez nem megy „pofonok” nélkül. A kettős nevelés, vagyis amikor mást tesz és intonál a tanár és ennek ellenkezőjét képviseli a szülő, katasztrófához vezet. Ahhoz a képtelen helyzethez, hogy diákok egyre nagyobb számban szállnak szembe a tanári akarattal, sőt az is előfordul, hogy még tettleg is inzultálják a pedagógusokat. Ilyenkor kell a régi idők szimbolikus nádpálcája vagy egy józanító pofon, amely világossá teszi a nebulónak, hogy hol a helye. Az ideológiai ellentét lényege nem az, hogy konkrétan mi szerepel a tananyagban, bár kétségtelenül fontos a világban való eligazodás szempontjából, hanem az, hogy milyen felnőtté válnak az iskolapadban ülő gyerekek.

A nevelés módszere pedig mit sem változott, illetve nem kellene, hogy változzon az elmúlt száz év gyakorlatához képest. Mert a tanulók jogai és kötelezettségei ugyanazok: a tanulás. Ehhez az kell, hogy a szülő partnere legyen a tanárnak, mivel így lesz egészséges személyiséggé minden kisember. A liberális ostobaságból eredő „hangsúlyozni kell a tanulók jogait az iskolával szemben” teljes tévút. Ezen felfogás kezelhetetlen zűrzavart okoz az iskolai közösségben, hisz egy osztályban lévő 30-40 gyermek egyéni jogai hogyan viszonyulnak egymáshoz és az elvárható együttélés szabályaihoz? A tanulók, diákok, hallgatók jogai az általános iskolától a középiskolán keresztül az egyetemig a hozzáférés a minél alaposabb ismerethez. Az osztályközösség vezetője pedig a pedagógus, ahol a tanulók elmondhatják véleményüket, ami viszont nem jogi kérdés, hanem lehetőség egy kiegyensúlyozott, egészséges együttműködéshez. Ha egy világ nem a kötelesség képletéből építkezik, hanem kizárólag a jogait diszponálja, nemcsak eltéved, hanem önmagát pusztítja el.

Így volt ez a legutóbbi évtizedekig. Addig, amíg a neoliberális erőtér világátalakítási stratégiájának részeként éket nem vert pedagógus és szülő közé. Tette ezt észrevétlen ravaszsággal, amikor harsogni kezdte „a tanuló jogai az iskolában” szlogent. Elérték, hogy immáron több generáción érezhető a normalitás eltűnése jog és kötelesség viszonyában. Rávették a szülők nagy részét is arra, hogy kritikátlanul a gyermekeik mellé álljanak a tanár-diák vitában. Az ifjúság megrontása nem a genderelmélet integrálásával kezdődött, hanem a tanár-szülő ellentét elmélyítésével. Ebből pedig az következik, hogy az iskolában addig meglévő egység – tanítás, oktatás, nevelés – totális léket kapott, hisz a kötőanyag, a nevelés elvesztette alapbázisát, a tanár-szülő szövetséget. Mára a helyzet sok helyütt szinte reménytelenné vált.

Kell új Nemzeti tanterv, de lehet-e újra egység a szülő és a tanár között a felnövekvő generáció érdekében? Mi a módszer, hogy a hagyományok és értékek visszajöjjenek? Ha ezt nem találjuk meg, akkor számolnunk kell azzal – és ne csodálkozzunk, amennyiben bekövetkezik –, hogy az utánunk jövő generációk nem csupán értékvesztésben élnek majd, hanem könnyebben lehet őket konfliktusba, háborúba vinni. Olyan perspektívák nyílnak meg előttük, mint a bűnöző életmód, az individualizmusból fakadó vadhajtások, az emberi közösségekbe beilleszkedni nem tudó és nem is akaró emberek tömege. Életünket egyébként is rengeteg konfliktus övezi, még felsorolni is lehetetlen.

Stabil értékorientált fiatalok nélkül a jövő reménytelen, és a nemzet teljesen védtelen.

A szerző titkosszolgálati szakértő