Be kellett hát látnom: az alacsony képes rá, hogy megrontsa a magasabbat. (A pszichológia is ekkor kezdett kissé érdekelni. Főleg a filozófiával való határterülete, amelyet például Pléh Csaba könyvei rajzolnak ki.) Ettől kezdve már nem láttam olyan mereven a szellem határait, sőt: test, lélek és szellem szövedékében, szétválaszthatatlan egységében kezdtem gondolkodni. (Így megvilágosodván sikeresen visszajutottam Szent Pálhoz és Órigenészhez.)
Ezt a rövid szellemi önéletrajzi kitérőt csak azért tettem rögtön az út elején, mert amiről beszélni akarok, az hasonló probléma. Zajlik a vita irodalom és politika, szellem és közélet kapcsolatáról. Hogy vajon miféle a létező és a kívánatos kapcsolat közöttük, meg hogy létező és kívánatos közt vajon áthidalhatatlan-e a távolság, itt és most.

Emlékszem rengeteg olyan esetre, amikor a politika belemászott a szellem arcába. A rendszerváltás előtt és után minden aktuális hatalom úgy szervezte meg a kulturális életet, hogy az ő embereinek legyen jó. A másik oldalnak túlélőszigetei, menedékházai maradtak. A jobb munkahelyek, szerkesztői állások, irodalmi díjak, állami ösztöndíjak azoknak jutottak, akik a fennálló hatalommal szimpatizáltak. Hiába, no, ott volt a lóvé. Időnként súlyos aránytalanságokat láttunk – dilettánsok kaptak különböző díjakat, nagy pénzek találtak gazdára semmiért –, amin mindig csak a hatalomból kiszorult túloldal háborodott föl. A politikai fal szellemi szélárnyékot vetett. Az írók között kevés lélek volt annyira szabad, hogy a saját fajtáját kritizálja. (Ha mégis megtörtént, akkor jött a vád: belepiszkít a saját fészkébe.)

Egyszer egy külföldi nagykövetségen néhány költőtársammal együtt felolvasást tartottunk. Az est után, amikor eljött a „vannak-e kérdések?” ideje, a nagykövet ugrott föl, és nekünk szegezte a kérdést: miért nem írunk közéleti verseket? Társaim kérdőn rám néztek, és én – mint korelnök – tudtam, megint nekem kell elvinnem a balhét. Szólásra emelkedtem hát, és elmondtam nagykövetünknek, hogy a Kádár-rendszerben volt értelme ilyesmit írni (a politikai és szellemi elnyomás, a sorok között olvasás nemzeti sportja stb.), de ma már értelmetlen. Legalábbis engem nem érdekel. Vannak a közéletnél ezerszer fontosabb ügyek. Sőt szinte minden fontosabb. (Mondanom sem kell, attól kezdve a nagykövet gyűlölt engem. A többieket nem.)

A politika politikát akar, semmi mást. Eddig terjed a horizontja. De hogy jön ahhoz a politikai gondolkodás, amely a szellemhez képest mérhetetlenül alacsonyrendű – és amelyet gondolkodásnak nem is nevezhetünk, főleg ha Heidegger Mit hívunk gondolkodásnak? című művét vesszük észbe –, hogy belemásszon egy ilyen magas, isteni arcba? Hogyan lehetséges ez a hübrisz?

Hát úgy, ahogy az individuális lélek képes megrontani a szellemet. A politikai szimpátia érzelmekről szól. Család, neveltetés, tapasztalatok, barátságok, olvasmányok, véletlenek, meg még ki tudja, miféle lelki erőterek alakítják. Hogy kire szavazzak, azt nem érvek és ellenérvek döntik el. A miniszterelnök-jelöltek vitáját mindig hülyeségnek tartottam. Senkit nem érdekelnek az ellenjelölt érvei. A homo politicus nem valami nagy észlény. És egyre kevésbé az, ahogy figyelem a mai közéletet.

De az ember nem azért a szellem embere, hogy ezzel kibéküljön. „Lehetetlen, hogy senkié vagy emberé az élet.” Barátaim között sokan vannak, akikkel nem tartozom egy politikai „táborba”. Szükségünk van az olyan emberek társaságára, akikkel egymás fékei és ellensúlyai lehetünk, ha politikáról van szó. Ez óvja meg mindkettőnket a teljes elhülyüléstől. A politikai vita ilyenkor általában magasabb szintre, szellemi síkra száll, és ott, az érzelemmentesben, a lelkeken túl forogja ki magát.

Igaz, hogy ez még csak a „kezdd magadon” szintje. Itt tartok. Még nem találtam ki, hogyan legyen ebből országos szellemi mozgalom. Pedig az árkokat be kellene temetni, és lehetőleg nem hullákkal. De ha már itt tartunk, elmondom, hogy megalapítottam egyszemélyes szellemi mozgalmamat, a thaumatizmust. Thaumazein görögül annyit tesz: csodálkozni. Én azt vallom, hogy rácsodálkozni szebb, mint megismerni. A megismerés a bekebelezés, a birtoklás első lépése, az agresszió kezdete. Aki a világra rácsodálkozik, az a rácsodálkozottat meghagyja önmagában, nem akarja kibelezni, hazavinni, megenni. Maga a csodálkozó is biztonságos, élő távolságban marad. (Régi jó művészeti mozgalmárokhoz hasonlóan megírtam thaumatista kiáltványomat is, de ezzel most nem fárasztanám a szegény olvasót.)

Tudom, hogy nincs megoldás. Tudom, hogy ennek a vitának minden hozzászólása hasonlóképp értelmetlen, mint ez a szöveg itt. A világ ilyen pártoskodó volt mindig, az is marad. A szellem birodalma pedig mindig azoknak a gyarmata lesz, akiknél a pénz van. De mi, a szellemre még fogékony honpolgárok, ahelyett, hogy ki akarnánk belezni egymást, talán rácsodálkozhatnánk néha egymásra. És ezzel magunkra. A lelkek végtelen szövedékére, amelybe beleszülettünk, amely nélkül semmik vagyunk, és amelyhez iszonyú méltatlan, amit a politika művel vele.