Az arctalan nagyvállalatnak a cég ügyvédje, Buddy (John Cena) kölcsönöz emberi arcot, aki egy idő után nem is tagadja a vádakat, sőt, sikerrel megfordítja az érvelést: a hibák és a felhasználókon történő tesztelés annak az ára, hogy a fogyasztók egyre jobb, kényelmesebb termékeket kapjanak.
Az Acme így már nem egyszerű rajzfilmes kellékgyár, hanem meglehetősen pontos vállalati karikatúra, ami különösen erős analógiát mutat az algoritmusokkal, mesterséges intelligenciával rajtunk kísérletező techvilág szereplőivel.
Mindeközben a Prérifarkas néma figurája, aki korábban lényegében csak azért létezett, hogy a következő jelenetben felrobbanjon, lezuhanjon vagy nekicsapódjon valaminek, ezúttal hangot követel magának, és habár megszólalni ezúttal sem fog, valódi karaktert kapott, akin nemcsak nevetünk, hanem megsajnáljuk, komolyan vesszük, és bizonyos fénytörésben akár fel is nézünk rá a megszállottsága, állhatatossága miatt.
Ha Az Acme a nagyvállalatok karikatúrája, akkor a Prérifarkas a soha fel nem adó, a nagyok sakktábláján bármikor feláldozható gyalog humoros felmagasztolása – már-már fennkölt, ahogy a film felemeli bukdácsoló hősét. A Bolondos dallamok figurái közül talán éppen ő kiáltott a legkevésbé egész estés filmért, ehhez képest a Prérifarkas visszavág megtalálja benne az embert – már amennyire egy rajzolt prérifarkasban lehet embert találni.
De talán bennünk is van egy kis prérifarkas: a karakter nagysága nem abból adódik, hogy végre nyer, hanem hogy sosem adja fel.
– üzeni a film, és ennek megfelelően alakul a nagy per is: a vereség nem feltétlenül jelenti azt, hogy értelmetlen volt kiállni. Nevezhetnénk együgyűnek is, amiért a hiábavalót hajszolja, és a valóságban meglehet, így is tennénk – de a végén mégis kiderül, hogy akkor is érdemes elindulni bizonyos utakon, ha a végén nem a várt katarzis fogad.
