Bizony, kemény fába vágja fejszéjét az, aki arra vállalkozik, hogy pontos látletetet készít mindazon alapvető folyamatokról, amelyek napjainkban hatják át a földkerekséget. Hiszen már a gazdasági, demográfiai, technikai, szociális, éghajlati, környezeti stb. viszonyok puszta számbavétele és konkrét elemzése is komoly erőfeszítést igényel. S ha ez a vállalkozás mégis sikerülne, úgy vélem, hogy a fontosabb trendek tekintetbevétele aligha rajzolná ki az egyértelmű fejlődési tendenciát; inkább valamiféle kusza, tekerődző, vibráló pontokból összeálló mozgás képe rajzolódna ki előttünk, amelyben egyes területek előbbre kerülése mások visszaesésével járna együtt.
Mi állhat e görcsös rángatózások hátterében, amelyeknek nemhogy a kezelése, hanem olykor még puszta előrejelzése is roppant nehézségekbe ütközik? (Példának okáért gondoljunk a Covid–19-vírusra.) Az egyes részterületek vizsgálata helyett próbáljunk közös forrásukhoz visszanyúlni! Ehhez jó segítséget nyújt a múlt század egyik népszerű munkája, José Ortega y Gasset könyve, A tömegek lázadása, amely kereken kilencven évvel ezelőtt jelent meg először. E könyv második része e kérdéssel kezdődik: Ki uralkodik a világban? A téma aktualitását jól mutatja, hogy ugyanez a kérdés napjainkban feltehető ugyanúgy.
A kérdésfelvetésben nem is annyira a „ki”, hanem az „uralom” mibenléte a lényeges. Uralmon, uralkodáson többnyire a politikai erő, a kényszerítés képességét értjük, holott, mint ahogy Ortega finom elemzése kimutatja, az uralom nem annyira a puszta erőn, hanem inkább a hatalom nyugodt gyakorlásán, a közvélemény általi elfogadottságon nyugszik. Ezért is idézi Talleyrand Napóleonhoz intézett figyelmeztető szavait: „A szuronyokkal, uram, mindent lehet csinálni, egyet kivéve: rájuk ülni.” Innen van az, teszi hozzá, hogy „az uralkodáshoz nem ököl, hanem fenék kell”.
Ortega abban a világtörténelmi korszakban vetette papírra esszéjét, amikor a korábbi európai hegemónia, világuralom kétségessé vált, mi több, komolyan megrendült; s ez meggyőzően mutatja, hogy tétele kiegészítésre szorul: az uralomhoz a fenék (vagyis a közvélemény általi elfogadottság) mellett bizony ökölre is szükség van. Viszont maradéktalanul helyes a levont következtetés: „Ha nincs szellemi hatalom, ha nincs valaki, aki uralkodjék, elhatalmasodik – eme hiány mértékében – a káosz az emberiségen.” Igen, e döntő körülmény fennállása miatt ma éppúgy káosz uralkodott el az emberiségen, mint kilencven esztendővel ezelőtt.
Most nem megyünk bele ama többismeretlenes egyenlet taglalásába, hogy a jelenlegi világhatalmak (Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Európai Unió) közül melyik milyen mértékben lenne képes kitölteni azt a vákuumot, amely mintegy táptalajul szolgál a káosznak. Ennél sokkal fontosabbak számunkra azok a szirénhangok, amelyek azt hangoztatják, hogy a növekvő számú és mértékű gondok kezelésére és az itt feltornyosuló veszélyek elhárítására csakis egy biztos megoldás adódik; mégpedig az, hogy az emberiség immár ne csak egyes területeken (gazdaság, technika, pénzügyek) váljon egységessé, hanem politikailag is. Vagyis a káoszból kivezető utat egyértelműen a globalizáció, egy világállam és egy világkormány megteremtése jelentené.
Tetszetős, ugye? Hiszen ez esetben az emberiség nemcsak zoológiailag alkotna egyetlen egészet, hanem társadalmi létezésének minden szintjén. Ez esetben végre valóra válhatna az egységes emberiség álma, amely a hajdani vallásalapítóktól, misztikusoktól kezdve egészen John Lennonig minduntalan felbukkant.
Azonban mielőtt átadnánk magunkat a megvalósuló álom fölött érzett örömnek, nem ártana néhány részletkérdést felvetni. Például azt, hogy hol lenne e világállam fővárosa. Ez ugyanis nem tisztán földrajzi, hanem döntően hatalmi kérdés. Vajon egyöntetűen elfogadná-e az emberiség, hogy X várost kiáltsuk ki világfővárosnak? Netán – a korábbi példánál maradva – szuronyokkal kényszerítsék ki? Vagy állandóan vándoroltatnánk azt, mint a korai feudalizmus idején a királyi székhelyet, nehogy valamelyik kontinens alábbvalónak tűnjön? Esetleg tegyünk meg annak egy nemzetközi űrállomást, hogy egyetlen földi hatalom se érezze sértve magát?
Aztán mi lenne e világállam hivatalos nyelve? Ha jól megfontoljuk, egyetlen fennálló nyelv sem jöhetne szóba, mert az máris a kulturális imperializmus rémét idézné fel. Vagy ezt is váltogassuk, mint a fővárost? Vagy ki kell találni egy eddig még nem létezett mesterséges nyelvet? (Itt magától értetődően az eszperantó sem jöhetne szóba, hiszen az is egy fehér gyarmatosító találmánya.)
S ugyan mi lenne a világállam hivatalos pénzneme? A jelenlegiek semmiképpen sem, hiszen mindegyik épp eléggé szennyezett már ahhoz, hogy ne felelhessen meg a planetáris semlegesség követelményének. Vagy találjunk ki egy új bitcoint? Vajon maradna-e valami ezen egységes világállamban a régi lokalitásokból? Mondjuk abból, amit otthonnak, hazának nevezünk.
S eddig még szót sem ejtettünk a politikai képviselet kérdéséről. Egy világállam esetén nem merülne fel az a veszély, hogy a megválasztottak túlságosan távol kerülnek a közvetlen választóktól? Hiszen azt látjuk, hogy a távolság már egy olyan helyi lerakat esetében is, mint amilyen az Európai Unió, szinte megoldhatatlan nehézségeket jelent. Vagy pedig, isten ne adja, épp ez lenne a cél? Minél jobban eltűnni a választók szeme elől, és egy kis létszámú, zárt klub keretein belül dönteni a földkerekség sorsáról; halászni a zavarosban, miközben megvezethető bolondnak nézik az egész emberiséget?
S most jönne a legfontosabb kérdés: mi lenne azokkal, akik köszönettel nem kérnének ebből a világállamból, sőt torkig lennének vele? Ki biztosítaná számukra az ellenállás jogát? S vajon hol lennének itt és milyen szerepet töltenének be a fékek és ellensúlyok? Kik gyakorolhatnák e szerepkört? S milyen mértékben?
Az emberiség eddigi történetét konfliktusok kísérték. Ha nem adunk hitelt Kant szavának („örök béke”), akkor kik között zajlanának a konfliktusok, ne adja isten, háborúk? Hiszen így már világállamban lennénk, egy világkormány vezetése alatt; s ezen állam lakóiként valamennyien világpolgárok vagyunk. Ha pedig a világállam keretei között kezdenénk mészárolni egymást, az lenne a világ-polgárháború.
Bármi legyen is a jelenlegi káosz legyőzésének formája, egyet biztosan tudunk: ha az Ortega által feltett kérdésre valamikor a jövőben a politikai globalizáció, a világállam és a világkormány létrejötte adná meg a választ, akkor csak egy fohász maradhatna számunkra: Uram, szabadíts meg a gonosztól!
A szerző filozófiatörténész, professor emeritus
