Megmondom, hol a templom, csak adjá’ kétszáz forintot, testvérem, mert be kell vigyek egy házimozit Bonyhádra, s kéne vennem buszjegyet – mondja segítőkésznek mutatkozó „informátorunk” Tevel község főutcáján, merthogy kérdezősködni kell, a roskadozó külterületi épületre ugyanis nem könnyű rátalálni. Fizetünk, de a falu fiatal reménysége tovább várakozik, s csak annyit mond, hogy ott a kocsma, azok ott bent mindent tudnak.
És valóban, a pultot támasztó férfiak egyike épp most kísérte át a kiszerelt harangot a másik templomba, ahol egy ideig őrzik. „Megharagudott ránk a Jóisten” – teszi hozzá kérdés nélkül idősebb társa, mivel szerinte mindenki tétlenül nézte végig, amint az épület az enyészeté lett. A templom félig összedőlt, az állva maradt falakat és a tornyot tavasszal dózerolják el. Ami megmarad belőle, az egy kis márványtábla, rajta az 1873-as felirattal, amelyet a felújítás évét megörökítendő rögzítettek a kapu fölé.
A sírkőfaragással foglalkozó Pfaff Antal még emlékszik azokra az időkre, amikor hívekkel volt tele a templom, s közeli szomszédként nyomon tudta követni a pusztulását is. Mint megtudjuk, a Szent László király nevét viselő kegyhelyen a hetvenes évekig tartottak rendszeresen miséket, a búcsú idején azonban a későbbiekben is sokan ellátogattak ide, egyesek kenyeret hozva, mások zöldségekkel felpakolva, hogy a termőföld kincseivel mondjanak hálát az égieknek.
Ám a harang soha többé nem kondul meg itt, hiszen hétfőn mindent kimentettek a szomorú sorsú műemlékből, amit csak lehetett.
A község első embere szerint már a kilencvenes években szó volt róla, hogy az 1802-ben épült templom felújításával nem lehet tovább várni, ezért a német kisebbség gyűjtésbe kezdett, s beszereztek anynyi alapanyagot, amennyivel ki lehetett volna javítani a tetőt. A szállítmánynak azonban hamar lába kelt, s ma már lehetetlen kideríteni, kinek a házára kerültek fel a cserepek. Héri Lászlóné 2002-ben lett polgármester, elmondása szerint nem sokkal később kérte is az akkori Belügyminisztérium segítségét, de a tárcánál forráshiányra hivatkozva elutasították. A pécsi püspökség sem tudott segíteni, hiszen bár kértek árajánlatot, a kiszámolt hatvanmilliós költséget képtelen volt kigazdálkodni az egyház.
Más kérdés, hogy ezt az összeget a faluban többen túlzottnak tartják, elhangzik olyan vélemény is, miszerint szándékosan hagyták pusztulni az épületet, hiszen a községnek van másik temploma is. A püspökség ezt cáfolja, szerinte fájdalmas dolog, ami történik.
Telt-múlt az idő, a tető és a falak állapota pedig csak tovább romlott. A templom mostoha sorsára jellemző, hogy a község egyik lakója, bizonyos Sz. a kapun könnyedén bejutva egyszer a kegytárgyakon vezette le dühét, érthetetlen módon darabokra törve az ott tárolt szobrokat, megrongálva több festményt. Ezt már a település egyik – név nélkül nyilatkozó – volt rendőre meséli, hozzátéve, hogy ami menthető volt, azt leltárba vették, és átvitték Pécsre, illetve Tevel másik templomába. Később aztán az egyik közelben lakó gazda önkényesen felnyitotta a bejáratot, s egy ideig az állatainak szánt takarmányt tárolta a padsorok között, mígnem a polgármester ki nem zavarta onnan a szénájával együtt.
Tavaly ősszel aztán beszakadt a fél tető, a fal hátsó, az egykori oltár mögötti része pedig az elmúlt hónapokban teljesen átázott, mígnem a múlt pénteken ki is dőlt. A látvány elkeserítő, de a templom romjaiban egyesek mégsem a település pusztulását, sokkal inkább az üzletet látják, elvégre két évszázaddal ezelőtt igencsak jó minőségű téglákból építkeztek errefelé. Úgyhogy a romok között elkezdődött a gyűjtögetés, a becsületesebbek pedig telefonon hívják a polgármesteri hivatalt, az iránt érdeklődve, elvihetik-e a kidőlt építőelemeket. Héri Lászlóné attól tart, hamarosan nem is lesz mit elbontani, egyelőre azonban nem tehetett mást, mint hogy szalaggal körbekerítette az omladozó templomot, s kiírta, hogy belépni tilos és életveszélyes.
A polgármester asszony meglehetősen elkeseredett a település anyagi és szellemi helyzete miatt. Azt mondja, annak is örülni kell, hogy legalább a toronyból kiemelt, 1937-ben öntött harang biztonságban van, s most arra vár, hogy szakértő kezek felújítsák, majd egy másik templomban újra behangolják.
Felmerült az is, hogy a bontás helyén mementóul haranglábat állítsanak, de ezt a tervet elvetették, hiszen a színesfémtolvajok alighanem néhány nap múltán felfedeznék maguknak a védtelen kis építményt.
Mayer Mihály pécsi püspök érthető indulattal beszél a történtekről, főként, mivel nem egyedi esetről van szó. Elég ellátogatni a néhány kilométerre lévő Papdra, pár év, és segítség nélkül az ottani templom is menthetetlen lesz.
– Minden templom nemzeti értéket képvisel, amelyet az államnak kötelessége lenne megvédeni – szögezi le, hozzátéve: amitől tartottunk, az most bekövetkezett.
Mayer püspök úr siet leszögezni: nem álmodoznak elkobzott nagybirtokaikról, de a térség többi országában az egyház visszakapott annyi erdőt, földet, amennyiből fenn tudja tartani intézményeit, nálunk azonban nem ez történt, így a forrásokat is hiába keressük. Annyit sem sikerült elérni, folytatja, hogy járható út vezessen a templomig és a körülötte lévő házakhoz, hiszen mindenhonnan csak az a válasz érkezik, hogy nincs pénz, s különben is, fizessenek csak a hívek.
– Romokban heverünk, minden értelemben – mondja végül.
Hogy nem csak az egyházi életről beszél, azt akkor értjük meg, amikor a község mindennapjaival szembesülünk.
Héri Lászlóné – akinek irodájában a beszélgetés zajlik – kemény asszony, már nincsenek idealista elképzelései. Polgármesterként a saját bőrén tapasztalta, hogy míg egyesek két kézzel nyúlnak minden lehetőség után, mostanában egyre szaporodik azoknak a száma is, akiket lehetetlen munkára bírni, csak a segélyért döngetik az ajtót. Az egyik szegény, nyolcgyermekes családból télvíz idejére az önkormányzat illetékesei kiemelték a kicsiket, hogy fűtött, fürdőszobával felszerelt otthonban helyezzék el őket, mire a viskójukat korábban felgyújtó apa egyik kezében benzinespalackkal, a másikban égő cigarettával tért vissza bosszút állni a polgármesteri hivatalba. Végül azonban nem az irodát lobbantotta lángra, hanem a bejáratnál saját magát. Nem sokkal később bele is halt sérüléseibe. A nyáron meg egy asszony pszichiátriai kezelését kellett megszervezni, a nő ugyanis a harmincöt fokos meleg dacára több télikabátot és kötött sapkát magára öltve kóválygott a főúton az autók között.
Lehet, hogy a Jóisten valami miatt tényleg megharagudott a dunántúli falura, ám a település helyzetét a polgármester országos viszonylatban átlagosnak nevezi. Sőt Tevel adottságai kifejezetten jók, a környező dimbes-dombos tolnai táj gyönyörű, közel fekszik Szekszárdhoz, Bonyhádhoz, megterem a gyümölcs, zöldség, s még a téglagyárban is akad olykor munka. A kis községen látszik, hogy az itt élők többsége még mindig ad környezetére, és sokan őrzik az ősök által rájuk örökített hagyományokat is. Csak az egykori tsz és a művelődési ház betonépülete emlékeztet a szocializmusra, a hangulat mégis olyan, mintha megállt volna az idő. Az utcán kevés embert látni, és semmi sem utal olyan fontosabb célra, amelyet az itt élők kitűztek volna maguk elé. Az egykor Kovácsi néven külön faluként működő, ma Tevelhez tartozó településrészen több házban a mai napig sincs vezetékes víz, kézben cipelik a kannákat a sáros úton.
A polgármester asszony szerint megpróbálnak elnyerni minden lehetséges pályázatot, de a magát „Az új Magyarország nem lesz, hanem van. Benned, bennem, bennünk” szlogennel népszerűsítő Nemzeti Fejlesztési Ügynökség nem kényezteti el a települést, jó, ha a szerény kérelmek negyede nyer. Ráadásul az 1797-ben épült barokk nagytemplom palatetejének is rossz az állapota, a felújítására eddig beadott két pályázatot azonban elutasították.
Tevel tényleg csak kiragadott példa a nagy magyar valóságból, a templom pusztulása viszont mindennél jobban tükrözi azt a nem éppen vidító képet, amelyet a falusi Magyarország nyújt. Igaz, hogy az elvilágiasodás és értékválság a nyugati fejlett világ sok más országára is jellemző, ám még fájóbb az egyházi kultúra hiánya ott, ahol semmi más nem tölti be az így keletkezett űrt. Mert a templom köré kultúra és közösség szerveződött, hiszen a gyakran építészeti remekműveknek is beillő templomokban ének és zene szólt, a hívek könyvet vettek a kezükbe, s e hely volt a tere keresztelésnek, esküvőnek, gyásznak. De a tornyos épület idegenforgalmi látványosság is, vagyis áttételesen akár bevételi forrást is jelenthetne a helybeliek számára.
Egy templom pusztulása, pontosabban ennek tétlen végignézése azt jelzi, hogy „kinevelődött” egy olyan széles társadalmi csoport, amelynek a közösségről az alkoholfogyasztás, az újságról a gyújtós, a pénzről a segély, a harangról pedig csak a MÉH-telep jut eszébe, tehát kimondható: teljes mértékben kultúra nélkül él. S ha egy országban a templomokat hagyjuk összedőlni, a kis közösségek iskoláit pedig tudatosan felszámoljuk, akkor ezzel a két lépéssel bizony a felnövekvő generációk nagy részének adunk mattot. Ez a jelenség különösen érdekes annak ismeretében, hogy (az Eurostat adatai szerint) Magyarországon az emberek több mint negyven százaléka él tízezernél kisebb lélekszámú településen, ezen belül mintegy hétszázötvenezren ezer lakosúnál kisebb falvakban. Ami e településekre vár: elvándorlás és lassú pusztulás – faluvég.
Pedig majd ezer évig működőképesnek bizonyult ez az életforma. Tevel községet már III. Béla király egyik 1193-ban kelt oklevele is említi, a településen évszázadokon át virágzott a kultúra, sőt a térség egyik kereskedelmi központja volt. A XVIII. század végén 2242 lakost jegyeztek fel, ma 1570-en élnek itt, s ez a szám időről időre csökken. A fiatalok többsége elmenekül innen, mint Jónás Ninivéből, van, aki Szekszárdra költözik, mások Budapestre, s akad, aki külföldön keres boldogulást. Az egyetemet vagy főiskolát végzettek közül szinte senki sem marad faluhelyen, hiszen magasabb képzést igénylő munkalehetőség gyakorlatilag nincs, és sajnos a szellemi tér is egyre szűkebb.
Hazafelé menet még azt ajánlják, nézzünk el az evangélikusok Rozália nevű, szintén egyre romló állapotú kápolnájához. A kora délutáni órákban az utcán tengődő fiataloktól kérünk útbaigazítást, de visszakérdeznek. Nem a hallásuk rossz, mint kiderül, a kápolna szó jelentését nem ismerik.
