Előzőleg a vizsgálóbizottság a jobbikos képviselők által a szövegtervezethez beadott mintegy 25, a jelentés szövegét módosító javaslatot vitatta meg, ezeknek mintegy felét támogatta a testület. Font Sándor, a vizsgálóbizottság fideszes társelnöke az MTI-nek elmondta: meglepte, hogy a késő délutánba nyúló ülés végén a jobbikos képviselők végül nem szavaztak a bizottsági jelentés elfogadásakor, a parlamenti testület kormánypárti többsége azonban támogatta a jelentést. A szavazáskor sem szocialista, sem LMP-s képviselő nem volt jelen az ülésen.
Font Sándor a főbb megállapításokról az MTI-nek elmondta: a testület – teljes nevén a cukorgyárak privatizációját, valamint Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspontot értékelő, és annak itthoni következményeit feltáró vizsgálóbizottság – a cukoripar privatizációjának két nagy szakaszát vizsgálta, először is a cukorgyárak privatizációs történetét 1988-tól. Ekkor fogadták el azokat a törvényeket, amelyek a szocializmusban nem várt fordulatot hoztak, a szabad piacgazdaság felé nyitottak, de úgy, hogy ezeket a törvényeket csak az akkori állami tulajdonú cégek felső vezetői és a mögöttük álló gazdasági körök és párttámogatók érthették meg, ez az időszak a „spontán privatizáció” – emelte ki a bizottság társelnöke.
Kifejtette: a rendszerváltás után a hatalomra kerülő Antall-kormány „észre sem veszi”, hogy már privatizációs szerződéseket írtak alá, mert annyira „elő voltak készítve spontán privatizációra egyes cukorgyárak”, 1991 vége felé eszmél rá az Antall-kormány, hogy fékezni kellene az ilyen privatizációt, a cél az volt, hogy a megmaradt cukorgyárakat hazai kézbe adja az akkori kormány. Előzőleg kizárólag külföldi kézbe adták a cukorgyárakat, a korábbi vállalatvezetők maguk keresték meg a partnereket, ezek német, osztrák, francia és angol érdekeltségek voltak.
„Süket fülekre találtak”
Elmondta: az előzőleg 12 hazai cukorgyárból csak 5 maradt állami kézben, és ezt a maradék öt céget konzorciumba tömörítve, magyar befektetőknek, az akkori vállalati menedzsmentnek és a cukorrépa-termelőknek kínálták megvásárlásra, illetve tulajdonrészt tartott meg az állam is. Az 1994-es kormányváltás után a Horn-kormánynak már nem volt érdeke ez a szempont, hiszen az állam által tulajdonolt Magyar Cukor Rt.-nek forgótőkét és a működéshez szükséges tőkét sem biztosított – elemezte Font Sándor, hozzátéve, hogy a Magyar Fejlesztési Bankot folyamatosan keresték fel, illetve az ágazati vezetőkhöz az akkori mezőgazdasági minisztériumhoz is fordultak az rt. részéről pénzügyi segítségért, de „süket fülekre találnak”.
Kiemelte: az állam nem adott működő tőkét, és ezzel tönkrement az utolsó magyar kézben lévő cukorgyári csoport, a privatizálás után ez szintén külföldi kézbe került. 1997-re lezárult a magyar cukorgyárak privatizálása, a korábbi 12 cukorgyár mind külföldi kézbe jutott. Ezzel egy időben megindul a hazai cukorgyárak bezárása – mutatott rá Font Sándor, mert az új tulajdonosok a hatékonyság növelése érdekében a bezárt cukorgyárak termelési kvótáját más hazai cukorgyárakhoz viszik át. Rámutatott: a másik szakasz a 2004-es uniós csatlakozás utáni szakasz. Kiemelte: az unióban csak kvóták alapján történhet a termelés, a csatlakozást előkészítő Orbán-kormány jelentős, 400 ezer tonnás cukorkvótát ért el, amellett, hogy Magyarországnak 300 ezer tonnás az éves cukorfogyasztása átlagban.
Kiemelte: 2005-ben megindult az Európai Unióban a cukoripari reform, amelynek sajnos az akkori magyar kormányzat, és az államot képviselő Gráf József miniszter végül is támogatójává vált, a reformfolyamatot és az azt lezáró tanácsi szerződést megszavazta, és ezzel elindul a kvóták visszaadása, a kvótákat a külföldiek a magyarországi, nem pedig az anyaországi üzemeik részéről adták vissza. Végül a magyar kvótából 300 ezer tonnát, vagyis a magyar kvóta 75 százalékát adják vissza, a nagy cukortermelő ágazatokkal rendelkező országok 15-20 százalékot juttattak vissza – emelte ki Font Sándor. Hozzátette, később egyetlen gyár, a kaposvári cukorgyár maradt meg, amely ma is működik 102 ezer tonnás kvótával, így a 300 ezer tonnás éves magyarországi fogyasztást az ország nem tudja többé kielégíteni, 2009-től 200 ezer tonnás éves importra szorul Magyarország – összegezte Font Sándor.
Nem csak a spontán privatizációban látják a bajok forrását
