Egység helyett csak kétség

Mert hiába áhítják a regnáló kormány, a kormánypárt bukását, egy választás nem olyan, mint egy pénztárca. Előbbit nem lehet csak úgy elveszíteni, azt valakinek meg is kell nyernie.

Az ellenzéki pártok a Parlament előtt buzdítottak lázadásra Fotó: Teknős Miklós

Bevallom, régóta nem hoznak lázba az ellenzék vezetői, e meghatározhatatlan színű és állagú társaság. Hiszen e pár tucat fő között megtalálhatók régi és rutinos, sokszoros múlt- és garantált jövőbeli vesztesek, valamint azok az ifjoncok, akik még nem is kerültek a húsosfazék közelébe, de máris zsíros szafttól csöpög a szájuk széle.

Nem meglepő, hogy a párhuzamosan zajló két kampányban, e két „meccsen” a minap újabb öngólokat lőttek, ez nem is érne meg egy publicisztikát. Híveik sorsa, lelki és mentális állapota ellenben igenis foglalkoztat; ők, mintegy kétmilliónyian a honfitársaim, velük élek, és attól még, hogy nem egyazon politikai oldalon állunk, többségükben – mint a nagy átlag – bizonyára hétköznapi, jóra való, esendő emberek. Akik a politika frontján egyre reménytelenebb helyzetbe sodródnak, és ezért egyrészt szánom őket, másrészt tartok a csalódottságuktól, elkeseredettségüktől, dühüktől.

Mert hiába áhítják a regnáló kormány, a kormánypárt bukását, egy választás nem olyan, mint egy pénztárca. Előbbit nem lehet csak úgy elveszíteni, azt valakinek meg is kell nyernie.

És a másik térfélen egy évtizede nem tűnt fel győzelemre akár csak szemernyire is esélyes csapat. Alapvető gondjuk ezért nem az, hogy az ellenfelük erős – hanem az, hogy jelenleg nem is tudna olyan gyenge lenni, hogy ne nyerjen.

Az „ellenzékkel” kapcsolatos legutóbbi hírben, amely szerint megint nem jött össze a nagykoalíció, amúgy sincs semmi rendkívüli, ez így természetes.

A május végi EP-választásra, jellegéből adódóan, ennek egyébként sem lehetett volna semmiféle hozadéka sem, ezért aki kitalálta vagy támogatta a közös listát, az híján van minden alapvető matematikai, formállogikai, politikai ismeretnek. Legújabban azonban már az őszi önkormányzati alapú összefogás is repedezik, szakadozik.

Egység helyett csupa kétség látszik. Valószínűleg azért, mert amit józan paraszti ésszel régóta tud mindenki, arra lassan ráébrednek a közvetlenül érintettek is: akik máshonnan jönnek, máshova tartanak, másképp lépnek, azaz mást és máshogyan akarnak, nemcsak mást tesznek, de mást is méltányolnak (tehát eszmei, elvi közösség sincs köztük), azok hogyan menetelhetnének együtt?

Az EP-kampányban is leginkább annyi a közös nevezőjük, hogy egyrészt migráció nincs, másrészt akkor cselekszünk humánusan és helyesen, ha befogadjuk a migránsokat. Egyelőre nem tűnt fel senkinek, hogy e két állítás fogalmilag kizárja egymást.

A tavaszi után az őszi „forduló” sem biztat többel. És nem az összefogás hiánya miatt. Hanem mert a vidék Magyarországára eleve úgy tekintenek e politikai kalandorok, mint a néprajzkutatók a Kongó vagy a Zambézi folyam menti törzsekre: néha ellátogatnak hozzájuk, tanulmányozzák szokásaikat, testfelépítésüket és fogazatukat, majd minél gyorsabban hazatérve azt elemzik, mire lehetne menni velük. És a falvak, földek népe ezt zsigerből megérzi.

A baloldal fő bástyáját, Budapestet pedig 2019 legvonzóbb európai úti céljává választotta az EBD kontinentális turisztikai szervezet, és félő, hogy amit egy egész földrész lát, azt a pesti polgár is csak észreveszi.

Akkor is, ha baloldali kötődésű, és Tarlós Istvánért sem rajong. Viszont ha fejlődő, épülő, élhető környezetben szeretne élni, önös érdekből kénytelen nyüszítve is a hivatalban lévő főpolgármesterre voksolni „kihívója” helyett, akinek valószínűleg nem egy kerülettel, de egy lépcsőházzal is megg­yűlne a baja.

Mindezekért, tisztelt ellenzéki hívek, egyetlen esélyük, ha minél hamarabb lecserélik saját vezetőiket. Mert jobbakat, méltóbbakat érdemelnek náluk, és legalább hosszú távon megérdemlik a reményt is.