Nemzeti érdek

A három éve 90 százalékban a demokrata jelöltre szavazó amerikai főváros a polkorrektség emlőin nevelkedett megmondóemberei nemcsak a vendéget, de a vendéglátót sem nagyon komálják.

Köszönöm, de ismerem az utat! Előbb jártam itt, mint ön – nem az a kérdés, kinek mondhatná Orbán Viktor ezt ma el a Fehér Házban, hanem inkább az, kinek nem.

Talán a korosabb hivatalsegédek dolgoztak ott már 1998. október 7-én is, amikor a miniszterelnök Bill Clinton elnök oldalán számolt be tárgyalásaikról.

Ennek több mint húsz éve, és kétségtelen, sok víz lefolyt azóta nemcsak a Dunán, de Washington folyóján, a Potomacen is. Hazánk a NATO, majd az Európai Unió tagja lett, az Egyesült Államok pedig – a világgal együtt – szembesült 2001. szeptember 11-ének sokkjával, majd háborúkat indított, amelyekben erejéhez mérten hazánk is támogatta, illetve Clinton után három további elnök is a Fehér Házba költözhetett. Legutóbb Donald Trump, aki mára meghívta Orbán Viktort. Szórakoztató végignézni levelének sajtóvisszhangját.

A hazai kínálatból kiemelkedik az az irányvonal, amely Barack Obama elnöksége alatt, valamint az elmúlt két évben is végig azon élvezkedett, hogy Orbánt nem hívták meg. Most viszont, hogy meghívták – és ezzel gumicsontját veszíti –, bagatellizálja a találkozó jelentőségét. Mi a magunk részéről émelyegnénk a kétszínűség ekkora hullámvasútján. A The Washington Post jajveszékelő cikkírója eközben úgy véli, Orbán nem való a Fehér Házba.

Ez nem meglepő: a külügyes nómenklatúra szócsöve szerint Donald Trump sem volt odavaló. A három éve 90 százalékban Hillary Clintonra szavazó amerikai főváros a polkorrektség emlőin nevelkedett megmondóemberei nemcsak a vendéget, de a vendéglátót sem nagyon komálják. A gond ezzel az, hogy sem a demokrácia, sem a diplomácia nem így működik.

A vezetők megválasztása nem a finnyás ízlésűek privilégiuma, a meghívóleveleket pedig államérdekek – ha úgy tetszik: nemzeti érdekek – mondják tollba. NATO-tagként hazánk az USA szövetségese, nemrég új védelmi megállapodást írtak alá, a katonai együttműködés más formáiról, így fegyverüzletekről is szó van. Ezek – valamint a két ország migrációellenes és szuverenitáspárti álláspontja – a jelek szerint jobban gyorsították a meghívást, mint amennyire a picsogás lassítani tudta. Mert nemzeti érdekekről van szó, és ez az erősebb szempont.

A többi porhintés. Így az is, hogy gond lenne: hazánk túl közel állna annak a Vlagyimir Putyinnak az Oroszországához, akivel egyébként Trump a napokban egy órát beszélt telefonon, elvégre akkora ellenségről van szó, hogy nem bírta már ki nélküle a napot. Nem, a Moszkva-barátság éppenséggel azok furkósbotja, akik úgy vélik, az amerikai elnök – a Mueller-jelentés következtetésének dacára – mégiscsak az oroszok kezére játszott.

Most akkor hogyan jön ki a matek? Az egyik Putyin-haver fogadná a másikat? Nem. Amerikában a Moszkva-ellenesség politikai marketingfogás. Egyszer Putyin szemébe néznek és a lelkét látják benne, mint George W. Bush, másszor hirtelen megromlik a viszony, később Barack Obama megnyomja a kapcsolatok újraindító gombját, hogy azok utóbb ismét gajra menjenek. Washington és Moszkva viszonyában történelmileg váltakozik az elhidegülés és az enyhülés; ehhez is fűződik államérdek, nem is kevés.

De nekünk nem kell ehhez igazodnunk, mi ezt nem engedhetjük meg magunknak. Kisebb súlyunkból és geopolitikai fekvésünkből adódóan mindig korrekt, ha nem is túl baráti viszonyban érdemes lennünk Moszkvával. Milyen érdekes, valahogy a feledés jótékony homálya fedi: Gyurcsány Ferenc évi négyszer találkozott Putyinnal, az orosz elnök az ő Totó kutyáját simogatta, Gyurcsány Ferencné pedig – a Putyin-ellenes DK mai EP-választási listavezetője – neki terítette meg az asztalt az Apró-villában. Ugyanazok nem akarnak emlékezni erre, akik arra sem: a magyar kormányfő nem most debütál a Fehér Házban.