Bár az Országgyűlés még 2000-ben törvényt hozott a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról, az ebben rejlő üzenet nem jutott el mindenkihez. A szocialistákhoz biztosan nem: néhány éve a párt kongresszusának végén még mindig dacosan harsogták az Internacionálét. Nosztalgiáztak.
Pedig a tegnapi országos megemlékezések is tanúsítják, mennyi még az eleven seb a torz eszme rémtettei nyomán. Levéltári kutatások százmillióra teszik világszerte a kommunizmus áldozatainak számát, és felejthetetlen szörnyűségekről szólnak a testben, lélekben megnyomorított túlélők. Azok, akiknek történeteitől még elevenebbekké lesznek Szolzsenyicin sokat idézett sorai: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek!”
Nem az orosz emberekről ír Szolzsenyicin – a kommunistákról. Az alja emberekről.
Milyen furcsa, hogy miközben a nácizmus meghurcoltjaira lépten-nyomon emlékművek figyelmeztetnek, a kommunizmuséira alig néhány. (Az egyik ilyen a Gloria Victis Alapítvány csömöri emlékparkja.) Pedig a XX. században mindkét totális diktatúra szedte az áldozatait. Vitathatatlan a kommunizmus elsősége, már csak azért is, mert sokkal tovább fertőzte a világot – néhol még fertőzi ma is. Csakhogy amíg a nácik bukásával az ő bűneik megismerhetővé lettek, a háborúból győztesen kikerült kommunizmus gonosztettei árnyékban maradtak. Az auschwitzi szörnyűségek kikerültek a kirakatba, a gulágokéi nem vagy csak jóval később. Pedig a Molotov–Ribbentrop-paktum óta tudjuk, hogy a kommunista és a náci egy tőről fakad. A Nyugat számára a totalitárius diktatúra kizárólag a nácizmust jelenti. Talán mert a kommunizmussal szerencsés földrajzi fekvésük révén nem volt találkozásuk. Gondoljuk el, mi lett volna a büszke Nyugattal, ha hozzájuk is Sztálin viszi el a „népi demokráciát”…
Sok mindent elmond, hogy nemrég az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker még a kommunizmus atyjának, Karl Marxnak a kétszázadik születésnapi megemlékezésére is elment.
Itt, Közép- és Kelet-Európában a kommunizmus áldozatainak száma becslések szerint elérte az egymilliót, ám ennél jóval többre tehető azoké, akiket a diktatúra lelkileg is megnyomorított.
Néhány nap múlva, március 21-én lesz 100 éve, hogy a Tanácsköztársaság képében nálunk is bemutatkozott a kommunizmus. Az orosz hadifogságból hazatért Kun Béla és zavaros cimborái rövid idő alatt elképesztő káoszt teremtettek a háború során kivérzett országban. Szamuely Tibor Lenin-fiúi 133 napon át egyvégtében az országot járták, gyilkoltak, akasztottak. A bitóra kerüléshez már az is elég volt, ha valaki kitűzte saját házára a nemzeti színű zászlót. Mindeközben az éppen zajló béketárgyalásokon nem lehettünk ott, mert az antant nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Kun Béláékkal. Amikor meg végre eltakarodtak, Trianonban már készen volt az ítélet: harmadára csonkolt ország, szétdarabolt nemzet.
Ez is a kommunizmus bűne!
Negyedszázaddal később jött Rákosi, majd Kádár. „Munkásságukat” ismerjük: népbírósági, majd koncepciós perek, egyházüldözés, Recsk, ÁVH-s borzalmak… Sokakat ítélet nélkül egyszerűen internáltak, sok tízezer emberről hosszú esztendőkön át semmit sem tudtunk, százezreket nyilvánítottak osztályidegennek. Szinte alig akad magyar család, amelyet ne érintett volna a vörös borzalom. (Meggyőződésem, ha nincsenek itt az orosz megszállók, és így nem történhet meg a kékcédulás választás, idehaza soha nem kerülnek hatalomra a kommunisták.)
Az 1956-os szabadságharc vérbe fojtását minden idők legvéresebb megtorlása követte. Kádár János még a bresciai hiénát, Haynaut is megelőzte. A gyilkosok közül a rendszerváltás után senkit sem ítéltek el. A trükkökkel teletűzdelt átmenet érintetlenül hagyta a kommunista korszak felelőseit, akik közül sokan egy csapásra „nyugatos demokratává” lettek. Sőt, néhány ciklusra még a hatalomba is visszaszemtelenedtek. Milyen igaza volt Márai Sándornak: „A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben – de a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki nem olyan konokan vérszomjas, mint a partizán, aki egy bukott jelszó zászlója alatt védi a meztelen életét és a zsákmányt.”
A Magyar Patrióták Közössége az emléknap alkalmából a minap országos akciót indított. Azt írják: 2013. január 1-je óta törvény rögzíti: nem lehet közterületet, közintézményt olyan személyekről elnevezni, akik a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vettek. Ennek ellenére a mai napig közel ezer utcatábla élteti a vörös diktatúra bűneit vagy őrzi kiszolgálóinak emlékét. (Ezt személyes példámmal is igazolhatom. Ópusztaszeren járva arról kérdeztem egy helybeli embert, hogyan találok a nemzeti emlékparkba. – Menjenek csak végig a Komócsin Zoltán úton – magyarázta –, s amint elhagyják a Tanácsköztársaság utcát, már látják is a főkaput. Ezt tettük. Végigmentünk a kommunista kiskirály útján, és a kommünelágazás után tényleg ott volt a nemzet emlékparkja. Ijesztő kontraszt.)
A múltat végképp eltörölni? Nem! Sőt: Nem, nem, soha! Ellenkezőleg: emlékezni és emlékeztetni kell a kommunizmusra! Hogy mi az, amiből nem kérünk soha többé.
