A Facebook nyilvánosság. A média része, ezt érdemes leszögezni. Nem cicákról és nyaralós képekről szól, hanem roppant befolyásos faliújság, amelynek megvan az a rejtélyes tulajdonsága, hogy ami megjelenik ott, azt az emberek elhiszik.
A nagyon jól értesült suttogók és mindent jobban tudók mellett ott vannak a hivatásos véleményformálók is, akiknek az a munkája, hogy meggyőzze az uniformizált és méretre vágott választópolgári masszát a neki fontos kérdésekről.
A teljesen szabadon működő platform új távlatokat nyitott a kommunikáció történelmében, egyúttal annak sikere magával hozta a szabályozására való igényt. Itt pedig hirtelen megbicsaklott a teljes szabadság.
A tárgyalásokat nem chaten fogják lefolytatni, hanem személyesen, mégpedig Mark Zuckerberg, a honlap alapítója fog leülni Emmanuel Macronnal, Franciaország elnökével.
A tét ugyanis nagy, az európai parlamenti választások megrengetik az öreg kontinenst, és nem szabad hagyni, hogy a választópolgárok csak úgy azt higgyenek, amit akarnak.
Ki kell gyomlálni a soha nem nyírt kertből a gazt, és a káros növény nyilvánvalóan az, amit a fent említett kettős annak gondol. Egy nemzetközi hatású kommunikációs magáncég vezetője egy liberális politikussal karöltve dönt arról, milyen kérdések tehetők fel, miről lehet beszélgetni, s mi van azon a képzeletbeli vörös vonalon túl, amely már káros eszmék burjánzását eredményezi az ártatlan választók lelkében. Ezeket a gondolatokat, folyamatokat, aloldalakat, mozgalmakat be kell tiltani, el kell tiporni, a mélywebre száműzni a gyermekpornográfia és a terrorizmus mocska mellé.
2019-ben jutottunk el oda, hogy a liberális értelmiség összefogva azon dolgozik, hogy a politikai ellenfél nézeteit hatalmi szóval tiltsák be, a velük szimpatizáló véleményformáló értelmiség pedig ünnepli a virtuális könyvégetést. Nem érvelni akarnak, nem bemutatni a saját álláspontot, s még az se szegi kedvüket, ha a választási eredmények katasztrofálisak rájuk nézve.
Mert a választókat egyszerű, megtévesztett birkáknak tartják, akik tévesen szavaztak, hiszen olyan eszmék fertőzték meg a lelküket, amelyeket megfelelő webkezeléssel ki lehetett volna irtani a nyilvánosságból.
A végeredmény pedig egy nagyon szivárványszínű nyilvánosság lehetne, amelynek minden egyes színét szigorú szabályoknak megfelelően keverték ki a jól megfizetett cenzorok. A hazafiság, a család, a nemzet, a kereszténység pedig oda kerül a bombagyárosok és az ufóhívők térfelére, a komolyan vehetetlen és szégyenteljes bűnözők közé.
A módszer ismerős. Ez maga az egyedül üdvözítő tan, amelynek hívei épp addig hajlandók nyitottnak mutatkozni, amíg a vitapartner pontosan ugyanazt gondolja, mint ők. Ha megjelenik a nézetkülönbség, az ajtó bezárul, az ítélet pedig megszületik arról, hogy a másként gondolkodót ki kell zárni a külső sötétségre. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.
Csakhogy a virtuális világ nem azonos az igazi világgal, nem lehet egyesekkel és nullákkal leírni. Az ember nemcsak olvas, hanem meg is tapasztal dolgokat, a kommunikáció bizony főként nem szavak útján folyik.
Ezért aztán az a mesterségesen kiszínezett világ roppantul szűkké válik, a színek túlságosan is virítanak, idegenszerűek és élettelenek. A lesajnált és kinevetett értékek sokkal fontosabbak annál, hogy két igencsak befolyásos ember el tudja dönteni, ki az elutasítandó és ki a kanonizált gondolkodó.
De az nem kérdés, hogy lehet befolyásolni a nép akaratának kinyilvánítását ilyen módon. Kérdés, a rövid távú görcsös erőlködés hosszú távon milyen hatással jár.
