Linder és Gyurcsány

A Gyurcsány-kormányok idején új korszak következett, a pazarlás és zabrálás időszaka, amelyet nem véletlenül szoktak a hírhedt Linder-mondatokkal összefüggésben emlegetni.

Budapest, 2018. július 8. Altisztavatás a fõvárosi Hõsök terén 2018. július 8-án. Az avatáson csaknem háromszáz, a Magyar Honvédség Altiszti Akadémiáján végzett katona tette le ünnepélyes altiszti esküjét. MTI Fotó: Balogh Zoltán Fotó: Balogh Zoltán

„Nem kell hadsereg többé. Soha többé katonát nem akarok látni!” – jelentette ki Linder Béla, a trianoni katasztrófához a politikájával nagyban hozzájáruló Károlyi-kormány hadügyminisztere. A hadseregből ekkoriban mintegy egymillió katonát szereltek le, védelemre képtelen helyzetbe hozva az országot, amíg meg nem kezdődött egy új hadsereg felállítása. Ilyen felelőtlen, nemzetvesztő viselkedésre korábban és később sem vetemedett senki, kivéve egyetlen nehéz időszakot Magyarország történelmében. A rendszerváltást követően, a szovjet haderő kivonulása után a sorkatonaság megszüntetése még elfogadható és logikus lépés volt, hiszen nem volt szükségünk tömeghadseregre.

A Gyurcsány-kormányok idején azonban új korszak következett, a pazarlás és zabrálás időszaka, amelyet nem véletlenül szoktak a hírhedt Linder-mondatokkal összefüggésben emlegetni. A liberálisokkal összebútorozó posztkommunisták ugyanis azzal áltatták a közvéleményt, hogy a NATO-tagságunkkal minden katonai védelem megoldódik, nekünk elég csak a külföldi missziókra koncentrálni. A pofátlanul haderőreformnak nevezett folyamat célja pedig leginkább az volt, hogy pénzzé tegyék azt, ami a honvédség vagyonából még eladható.

Laktanyák sorát zárták be, a haditechnikai eszközök jelentős részét pedig értékesítették. Jellemző adat, hogy miközben szinte mindent kiárusítottak, ami mozdítható, az országnak írd és mondd összesen 17 (!) tartalékos katonája volt, és gyakorlatilag törölték a megfelelő védelemhez szükséges hadkiegészítést. Megfeledkeztek arról, hogy a szövetségesek által biztosított kollektív védelemhez nem elég várni a segítségre, fejleszteni kell a nemzeti képességeket is. Nem jutottak eszükbe a „vasbordá­júak” parancsnoka, Oliver Cromwell örök érvényű szavai sem, nem bíztak Istenben, és nem is tartották szárazon a puskaport.

Pedig Közép-Európa, illetve a Kárpát-medence régóta hagyományos biztonsági kihívásoktól terhes, már csak azért is, mert ütközőzóna Kelet és Nyugat között, így állandóan kiszolgáltatott a nagyhatalmak érdekeinek. Valakik pedig rendszeresen kijátsszák a nemzetiségi kártyát. A délszláv válság hatásai a mai napig nem múltak el, Koszovó puskaporos hordó, a térségben ráadásul iszlamista kiképzőközpontok is működnek, miközben a déli irányból érkező migráció egyre keményebben sújtja ezt a területet. Ukrajnában náci szervezetek masíroznak magyarellenes jelszavakat harsogva, amióta az Egyesült Államok megírta az itteni politikai káosz forgatókönyvét, Oroszország pedig háborús helyzetet generált a Krím elfoglalásával. Romániában szintén menetrendszerűen felélednek az alvóügynökök, hogy összeugrasszák a románt és a magyart, ezekre a jelenségekre pedig a nemzetiségi jogot korlátozó intézkedésekkel reagálnak az arra alkalmas politikai formációk. Ezekhez a problémákhoz ráadásul manapság társulnak új típusú kihívások is, a kibertámadások veszélye, a terrorizmus és a hibrid hadviselés.

A Gyurcsány-rezsim bukását követően tehát szinte kötelező volt újraépíteni a haderőt. Ma már ott tartunk, hogy megkezdték a Magyar Honvédség teljes átalakítását, és elindítottak egy valódi haderőfejlesztési programot. Többek között új szállító repülőgépeket, harckocsikat, tüzérségi eszközöket szereznek be a honvédségnek, miközben megkezdődött a hazai hadiipar újjáélesztése is. Az ellenzék persze erről is azt harsogja, hogy miért nem másra, az egészségügyre, az oktatásra mennek el az ehhez szükséges források. A fejükben már elindult a lélegeztetőgép-számláló, pedig ha még mindig ők lennének hatalmon, az ország legalapvetőbb védelmi képességei is veszélybe kerültek volna, bármennyire is jól működtek a missziók.