A világmindenség az emberi szervezethez hasonlóan működik. Ha túlhajszoljuk, kizsigereljük, akkor előbb-utóbb jelet ad. Először kisebbet, majd, ha nem veszünk róla tudomást, akkor jöhetnek a nagyobb figyelmeztetések, és ha azokra sem reagálunk, akkor elérkezhet a teljes összeomlás. Ha homokba dugjuk a fejünket, akkor emberként és civilizációként is elbukhatunk.
Sokan mondják azt, hogy a mostani koronavírus-járvány váratlanul, minden előzmény nélkül csapott le a világra. Akik így gondolják, azoknak a figyelmét elkerülte az a rengeteg vészjelzés, amelyet a Föld az utóbbi évtizedekben leadott. Elég csak a klímaváltozásra, az egyre durvább légszennyezettségre gondolni, de több, jellemzően lokálisan vagy regionálisan pusztító járvány – mint például az ebola – is felütötte a fejét. Csak amíg azok a többségtől, a civilizált világunktól messze voltak, addig alig-alig figyeltünk oda rájuk, és ha mégis, akkor gyorsan felejtettünk.
Az óvatosabb, előrelátóbb gondolkodók, tudósok nagyon régóta mondogatják, hogy az életellenes, globalizált, a világ erőforrásait fék nélkül kiszipolyozó gazdálkodást nem lehet fenntartani, mert előbb-utóbb tragédiához vezet. Nem lehet a folyamatosan gyarapodó világban mind szélesebb néptömegeknek biztosítani a jólétet, a növekedésre épülő gazdálkodás vég nélkül nem tartható fenn.
Eddig természetesnek vettük, hogy ami a világon megterem, amit valahol előállítanak, azt mindenhol kapni. Magyarországon is tele voltak eddig a boltok polcai azokkal a termékekkel, amelyeket Ázsiából, Afrikából vagy éppen Dél-Amerikából importáltunk. A rendszerváltás óta felnőtt generáció számára természetes, mondhatni evidencia lett, hogy az üzletekben folyamatosan – ráadásul lényegében kifogyhatatlanul – van banán, narancs, mandarin, kakaó vagy éppen kávé. S ha kellően sok pénzt szán rá valaki, akkor nemcsak olyan gyümölcsöket vehet, amelyeket zölden szednek le és menet közben érik meg, hanem olyat is, amely tegnap még a fán lógott Dél-Amerikában. Csakhogy ennek az árát előbb-utóbb törvényszerűen meg kell fizetni.
A koronavírus-járvány ennek a világnak vethet véget, és talán jobb belátásra bírja a civilizált, jóléthez szokott, elkényelmesedett, hitét vesztett és a legfontosabb értékeket részben vagy egészben feladó, az élményeket hajszoló emberek tömegét. És felszámolhatja azt a liberális politikai kultúrát, amely eddig legalizálta a devianciákat, a hedonizmust, és nemet mondott a nőre, a férfira és a gyermekekre épülő hagyományos családmodellre. S amelynek biztatására a jólétben fürdőző emberek egyre inkább gondolták magukat isteneknek, akik mindent megtehetnek, akár külsőt vagy éppen nemet válthatnak. A kijózanító pofon megérkezett, a természet nyomott egy resetet. A kérdés, hogy ha majd tehetjük, akkor felugrunk és folytatjuk, amit eddig, vagy egy kicsit ülve maradunk, és elgondolkodunk a folytatáson.
S hogy milyen lesz a folytatás? Sokan mondják, hogy ha a járvány lecseng, akkor az eddigi globalizált, életellenes gazdasági modellt hátra kell hagyni, és olyan rendszert kell kiépíteni, amely a helyben elérhető erőforrásokra és javakra koncentrál. Mások mást mondanak, mintha a helyzetet mindenki a saját kottája szerint magyarázná. Vannak, akik háborúkat vetítenek előre, mások azt mondják, hogy a járvány kommunizmushoz vezet majd. Némelyek szerint megerősödnek a nemzetállamok, míg megint mások azt hangoztatják – talán csak remélik –, hogy a koronavírus pusztítása után megerősödik a világon az összefogás, és az államok még inkább összekapaszkodnak. Hogy kinek lesz igaza, majd a következő évek, évtizedek eldöntik. Egy biztos, úgy nem folytatódhat, mint eddig. Üljünk és gondolkodjunk.
