A sztárokat nem lehet szeretni

Benedek Gyula (képünkön) szerencsés, ha másért nem, azért, mert az elsősorban vidéki teátrumokban dolgozó színész deszkára léphetett egy lengyelországi társulattal, életre szóló tapasztalatokat szerezve ezzel a világban sajátos színt képviselő európai hírű színművészetből. Emellett megadatott neki egy filmszerep, mi több, szappanopera-szerzőként is kipróbálhatta magát.Már a gimnáziumban belekóstolt a színjátszás édes bűvöletébe, s nem is akárhol, hanem a legendás Huszonötödik Színházban. Mint stúdiósnak a ruhatári munka mellett egyik emlékezetes „főszerepe” volt, amint a már kilencven fölött járó Andrássy Katinkát egy társával kettesben vitték a harmadik emeleti nézőtérre. A főiskola elvégzése után, 1981-ben a veszprémi Petőfi Színházban kezdte pályáját. Legjobb időszakát élte a teátrum, ahová évről évre világhírű színházi alkotók – többek között Oleg Tabakov, Dan Micu vagy Kristian Lupa – látogattak, s otthagyták névjegyüket a társulat munkáján. – Lupa két szerepre meghívott Lengyelországban működő színházába – emlékezik Benedek Gyula. – Az egyiket lengyelül, a másikat magyarul alakítottam. Alig hihető, de igaz: annak ellenére, hogy nehezen emészthető szerzők műveit állították színre – mint például Wispianski, Gombrowic –, a kisváros teátrumának estéről estére tömve volt a több mint ezer férőhelyes nézőtere. Igaz, nem is játszottak másfajta előadásokat, így a nézőknek hozzá kellett edződniük a magasabb művészi igénnyel fogalmazott produkciókhoz. A nagy formátumú rendezőkkel folytatott közös munka alatt Benedek megfigyelte, hogy ezek a kiemelkedő alkotók szinte sohasem a konkrét darabról, a szerepekről beszélnek, helyette áttételes, kézzelfogható példák segítségével világítottak rá a játszandó szituációkra. E hazai metódustól eltérő módon színre vitt produkciókban látta igazán hasznát az annak idején megszerzett, nem akadémikus tudásnak. Ugyanakkor idézte színművészeti főiskolai osztályfőnöke, Békés András szavait, amelyek szerint azért szükséges az intézmény egy színész számára, mert négy esztendeig nem kell dolgoznia, miközben kiépítheti a pályája során nélkülözhetetlen kapcsolatrendszerét. Hatodik esztendeje volt a veszprémi társulat tagja, amikor ráosztották A sánta dervis című, Vámbéri Ármin életét feldolgozó játékfilm főszerepét. „Fél évig forgattunk Ázsiában, beutazva sok ezer kilométert. Leginkább légionista kiképzéshez hasonlított a munka, hiszen követtük Vámbéri útját” – ecseteli hányattatásait Benedek. A film miatt kihagyott egy színházi évadot, ezért azután társulatot is váltott, s két évig Debrecenben játszott. – A rendszerváltozáskor mindenki tele volt aggodalommal – így a művész –, vajon mi lesz a társulatok sorsa, miközben Kaposvár kivételével sehol nem folyt minőségi munka. Ekkor szerződött a Miskolci Nemzeti Színházba, amelynek a mai napig tagja. Megannyi kollégájától elté-rően szinkron helyett alkalmi színpadi munkákat vállalva egészíti ki havi jövedelmét. – Régen brit reklámfilmek szövegét mondtam alá angolul, bár egyáltalán nem beszéltem a nyelvet. Mi több, megkértek, fordítsam le magyarra a szöveget. Szerencsémre soha nem kerültem anynyira a szakma szélére, hogy pusztán szinkronból kelljen megélnem. Ha ma állnék a pályám kezdetén, már nem csinálnám azt, amit tettem. A nyolcvanas évek elején erre a mesterségre fel kellett tenni az életünket. Akkoriban fontosabb volt a színház, mint ma, amikor csak a siker számít. Most a sztárság a lényeg. A whiskys rabló éppúgy népszerű, akár Garas Dezső, függetlenül attól, mit csinál, mi több, nagyobb nézőteret képes megtölteni. De a sztárokat nem lehet szeretni, csak tisztelni vagy csodálni. A színházban ezzel szemben egy alakítás közben megadatik, hogy az ember személyiségében pozitív változások történjenek, s ez pótolhatatlan élmény – zárja a beszélgetést Benedek Gyula.