A zongorára állított petróleumlámpa

Itt van tehát a nemzedék, amelynek alaposan kijutott az utóbbi nyolcvan év minden viharából. Születtek az első világháború vége körüli években végigélték Trianon traumáját, a Horthy-korszakot, a húszas évek végének világgazdasági válságát, ott voltak a felvidéki, az erdélyi, a délvidéki bevonulásnál, az orosz fronton, a fogolytáborokban, Budapest ostroma alatt a pincékben, a védett házakban, a koncentrációs táborokban, hazajöttek a Rákosi-rezsimben, végigcsinálták a földosztást és a téeszesítést, ültek Recsken és a gyűjtőben, voltak kitelepítettek és voltak Hitler-bérenc fasiszták, ellenállási csoportokban próbáltak tenni valamit a németek meg a nyilasok ellen, osztályidegenként szenet lapátoltak két diplomával és oxfordi tudományos fokozattal, leválasztott lakásban éltek összezsúfolt, de egyre fogyatkozó – mert eladogatott – értékes bútorok, szőnyegek között, ötvenhatban reménykedtek, tán benne is voltak a felbuzdulásban, a harcokban, ’50 után közülük mentek el a legkeveseben, s közülük ültek a legtöbben, ekkor már lehettek könyvelők, műszaki rajzolók és műfordítók, disszidált gyere- keiktől kaphattak levelet, néha még csomagot is, összejöttek megbeszélni az életet, hetvendolláros útlevéllel kimentek Bécsbe, hogy találkozzanak az unokákkal, végigélték a cseh, a lengyel, a magyar változásokat, reménykedtek a rendszerváltozáskor – és most itt vannak, még mindig, megvan a zongora, megvan néhány értékes bútor, megvannak a nemzedékeken át gyűjtött könyvek, megvannak a régi kapcsolatok, de már nincs meg a normális, szép öregkor, a tisztes elmúlás reménye, mert kikapcsolták a villanyt, tartoznak a gázszámlával, és itt a végrehajtó, hogy foglaljon. Megmaradt viszont valami akasztófahumorral rokon derű. Az élet elviselésének és a viharok eltűrésének az a képessége, amely életben tartotta ezt a nemzedéket, nagyapáink és nagyanyáink generációját, akiktől sok egyéb mellett ezt a képességet is meg kellett volna tanulnunk. Spiró György erről és ezekről az emberekről beszél új darabjában. A Honderű, a Tivoli Színház bemutatója, alcíme szerint komédia. Igen fanyar komédia azonban, bár valóban sok benne a mulatságos szöveg, a jó poén, a kihegyezett csattanó. Annamari (Törőcsik Mari), Pukánszky (Gera Zoltán), Zoltánffy (Haumann Péter) és Fridhof (Sinkó László) annak a nemzedéknek a képviselői, mely még tanult és tudott latinul (németül, franciául, stb.), ismerte a klasszikusokat, a kortárs magyar és nem magyar kultúrát, művelt és szellemes volt, tudott beszélgetni, mi több, tudott társalogni, igaz, hogy Annamarinak volt hat férje és legalább ugyanennyi szeretője, élettársa, de világszép volt, és ma, X évesen is gyönyörű, bájos, vonzó idős hölgy, noha a gyertyákkal teleaggatott csillár és a zongorára állított petróleumlámpa fényében ez kissé már csalóka benyomás. Igaz, hogy Pukánszky, az egyik volt férj, már félig béna, de az esze fürge és a memóriája jó. Igaz, hogy Zoltánffy, a félvak, félsüket hajdani udvarló már csak távolról emlékeztet a valamikori nyalkalovassági tisztre, de Annamari jó hírének védelmében még mindig kész akár párbajozni is Pukánszkyval. És igaz, hogy a többiek megpróbáltatásaihoz képest Fridhof „csak” gyermekorvos, akivel nem történt semmi különös, mégis, az ő életében is voltak és vannak tragédiák, és neki jut a keserű feladat, hogy pontosan lássa, miként halad a kikerülhetetlen vég felé a gyógyíthatatlan beteg Pukánszky. Itt van ez a négy ember, a viharok verte nemzedék négy tagja. Ezer okuk lenne, hogy összetörten, roskadtan vonszolják magukat, és mégsem. Tartásuk van, amit attól a polgári környezettől, azoktól a polgár elődöktől örököltek, akikben talán éppúgy sok volt a megmosolyogni való, mint ahogyan őbennük is, de képviseltek egy értékrendet, egy életstílust, kultúrát, amit ma már egyre kevesebben képviselnek. Spiró szereti, érti és becsüli ezt a nemzedéket, de nem magasztalja föl. Ismeri a hibáit, a gyöngéit, s épp ezektől lesznek az alakjai hitelesek, élőek, ezért lehet rájuk ismerni. Ez teszi lehetővé a jobbnál jobb alakításokat: Törőcsik ezerszínű, finom, határozott, sejtelmes és törékenységében is erős Annamariját, Haumann nagyhangú, túl magabiztos, de belül sérülékeny, viszont ragyogó humorú és nagy öniróniájú Zoltánffyját, Gera először tutyimutyinak tűnő, azután nagyon is szilárd, a betegségeit is nagy önfegyelemmel viselő Pukánszkyját, Spiró rezonőrből összegező, bölcs, nagy életismerettel rendelkező, mélyen humánus kulcsfigurává váló Fridhofját, és a számára idegen világban egyre zavartabban, ám mégis valamiféle megérintettséggel mozgó Vancsura megformálóját, Ujvárit. Valló Péter rendezése az érdekes, kétoldalról nézőkkel övezett játéktéren (díszlet: Szlávik István), a valamikor szép lakás nagy szobájában elsősorban arra ügyel, hogy ebben az intim térben minden mozdulat, gesztus, a legapróbb arcjáték is hiteles legyen, s hogy pontosan jelenjen meg egy nemzedék és egy életforma, melyről Valló meglepően sokat tud. A darab üresjáratain (a túlméretezett és nem is nagyon szükséges párbaj- és párbajkódex-jelenetekre gondolok elsősorban) vagy a befejezés elnyújtottságán, nehézkességén nem nagyon segíthetett. Ám az ő érdeme is, hogy Törőcsik az unoka távolról érkezett levelének olvasásával drámai, megindító, e nemzedék további sorsának nem sok reménnyel kecsegtető alakulását előrevetítő befejezést adott a darabnak.