Bűnhődés

Egon Krenz még nem érti, mi történt vele. Valami tévedés lehet, véli, valami jogi baki történt. A keletnémet rezsim utolsó államfője, valamint a politikai bizottság másik két tagja, Günther Schabowski és Günther Kleiber sorsa ugyanis beteljesedett. A lipcsei bíróság minapi döntése értelmében onnan szemlélhetik a világot, ahová egykor jómaguk juttatták máskéntgondolkodók százait: a börtöncella rácsai mögül. Krenz, egykor Krenz elvtárs most a strasbourgi emberjogi bírósághoz szaladna. Talán azért ilyen magabiztos a berlini fal halálos áldozataiért felelős egykori NDK pártfőtitkára, mert annak idején hozzászokott egy olyan rendszerhez, amelyben a bíróságok valóban a gyilkosokat védték az ártatlan áldozatokkal szemben. Az elsőfokú ítélet, a berlini bíróság határozata már letöltendő börtönbüntetést állapított meg, de az elítéltek, a Német Szocialista Egységpárt egykori vezető funkcionáriusai föllebeztek, és – legalábbis Krenz szavaiból ítélve – biztosak voltak a dolgukban. Krenz nagymellényű sajtónyilatkozatokat adott, az egyikben kijelentette: a falnál lelőtt áldozatok ügyében „folyó perek pedig sértik a nemzetközi jogot, a szövetségi alkotmányt és az 1990-es egyesülési szerződést”. Sajátos felfogása ez a nemzetközi jognak. Krenz szerint nem a diktatúra elől menekülőkre kiadott tűzparancs sért jogot, hanem a felelősök elleni pereskedés. Sajátos logika, melyet csak az ismer, aki szocialista vagy posztszocialista ország polgáraként élte, éli mindennapjait. Bűn a felelősséget firtatni. Bűnös – még holtában is –, aki szembefordult az egypártrendszerrel. És – Krenz logikája alapján – vitathatatlan gentleman, mitöbb: gorbacsovi reformer, aki tűzparancsot adott ki. Krenz ugyanis kijelentette, hogy ő akkoriban Gorbacsov reformpolitikáját akarta éppen átvenni. Krenz még biztos a dolgában, egyelőre jó a kedve, szeret tréfálkozni, bon mot-kat elsütni. Azt mondja, hogy a két országban lakott régebben egy nép, bezzeg ma az egy országban két nép lakik. Szerinte ez egy vicc. Ismerős trükk: össze kell törni a nép együvé tartozásának tudatát, s mindenhol, minden eszközzel erősíteni a szétziláltságot, a megosztást. Csakhogy Egon Krenznek talán ajkára fagy a mosoly, amikor bezárul mögötte a cella ajtaja. Kissé nyakatekert érvelését a Kelet és Nyugat közös felelősségéről szintén nem tekinthetjük számunkra idegen újdonságnak. Végül is az égvilágon mindenki mindenért felelős. Világrendekről handabandázik, nemzetközi szerződéseket lobogtat. Valóban: ők, akik a fal innenső oldalán voltak élet és halál urai, egy ideig szabadon, felelősség nélkül tehették, amit akartak. Krenz, volt elvtárs, még nem veszi észre, hogy ez a korszak lassan véget ér. A status quo ideje lejár, és most már nem csak a brandenburgi kaputól keletre kiadott sortűzparancsot tekintik annak, ami volt valójában. Ismerős módszer az egyértelmű felelősség későbbi rákenegetése is boldog-boldogtalanra, a sötét múlt és az etikátlan magatartás tisztán bizonyítható tényeinek tagadása. Nekünk is vannak kétes múltúhatárőreink. És lezáratlan pereink, eltűnt aktákkal, tisztázatlan, befejezetlen közelmúltunk, egyértelmű felelősökkel és zavaros történelemhamisítással. Az émelyítő ingoványban pedig vígan lavíroznak bőbeszédű egonkrenzeink, büszke tekintetű pinochetjeink. Még nem tudják, hogy előbb-utóbb ők is bűnhődni kényszerülnek.