Élő közvetítés
Magyarország
ÉLŐ
Svájc

Magyar emlékek a fáraók földjén

Kubassek János
1999. 11. 12. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Egyiptomba manapság nem olyan nehéz eljutni, mint a XVI. században, amikor a török fogságba esett, majd szabaddá lett Raszinyai Huszti György látogatta meg az országot. Ő lehetett az egyik első hazánkfia, aki felkereste a gizehi piramisokat. Életútjáról Fodor Sándor jeles orientalista emlékezett meg a Kőrösi Csoma Kiskönyvtár sorozatban megjelent kitűnő könyvében.Raszinyai Huszti György így írta le a piramisokhoz tett kirándulását: „Szamárháton ültünk, s felfegyverzetten poroszkálva eljutottunk ahhoz a hat magas építményhez, melyeket piramisoknak neveznek, s amelyek a várostól kétmérföldnyire fekszenek a síkságon; akadtak olyanok, akik azt állították, hogy ezeket Makkabeus Simon építtette atyja és fivérei sírjai fölé, amint olvasható is valami hasonló a Makkabeusok első könyvének 13. fejezetében; mások viszont erősen azt állították, hogy azokat egykor Egyiptom királyai saját sírjaik számára építtették fel, s ez utóbbi az igazabb.” A XVI. században török fogságba esett magyarok népes csoportja került Egyiptomba. Núbiai nőket vettek feleségül. Leszármazottaik, a magyarábok több ezren élnek Felső-Egyiptomban, Asszuán és Kom Ombó környékén, valamint Szudánban. Nyomok Alexandriában A későbbi századokban számos hazánkfia hajóval érkezett, s Alexandriában lépett először a fáraók földjére. A Földközi-tenger partján épült, kellemes éghajlatú városban megfordult Kőrösi Csoma Sándor is. Az őshazát kutató megszállott székely Enosz kikötőjében jutott fel egy görög hajóra, s 1820. február 29-én érkezett meg Alexandriába. Akkoriban éppen a fekete halál, a pestis pusztított a városban. Talán ez a magyarázata annak, hogy Csoma mindössze tizennyolc napot töltött Alexandriában, ahol egy dél-tiroli kovácsmester, Josef Schäffer vendégszeretetét élvezte. A Párizsban élő neves orientalista és Csoma-kutató, Bernard Le Calloc’h az Érden megjelenő Földrajzi Múzeumi Tanulmányok hasábjain adta közre a legnagyobb világjáró tudósunk alexandriai tartózkodásával kapcsolatos részleteket. Alexandriában egy kedves örmény asszony kis szállodájában vettem ki szerény szobát. Amikor a hölgy meglátta útlevelemet, mosolyogva szólalt meg: „Az egyik legkedvesebb barátnőm magyar nő volt. Gorilovics Klára a neve. Alexandria legnépszerűbb tánctanárnője volt Faruk király idejében. Aztán ő is elhagyta az országot, mint sok más európai” – sóhajtott. A művészvilág képviselői között több magyar is hírnevet szerzett. Juhász Ernő, a kairói magyar nagykövetség kultúrtanácsosa bukkant rá a Magyarországon alig ismert, de Egyiptomban ma sem elfelejtett Bálint Gyula festőművész alkotásaira. Az alexandriai Viktor Bassili utcában található patinás művészeti galéria, a L’Atelier tavaly novemberben reprezentatív kiállításon mutatta be Bálint Gyula festményeit. A megnyitóbeszédet El-Gawsaki, Alexandria kormányzója tartotta, s az eseménynek széles visszhangja volt az országban. A XIX. században számos hazánkfia töltött hosszabb-rövidebb időt a három világrészt – Európát, Ázsiát, Afrikát – összekapcsoló Egyiptomban. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emigrációba kényszerült tisztje, Benedikty József részt vett a Szuezi-csatorna avatóünnepségein, majd beutazta a Nílus völgyét. Éles szemű megfigyelőként örökítette meg élményeit. Nílusi emlékek címmel 1871-ben megjelent útirajza ma is élvezetes olvasmány. A szerző még látott krokodilt a Nílusban. Az asszuáni gát megépítését követően az óriásfolyam egyiptomi szakaszából az őshonos állat – az ókorban a fáraók egyik szent állata – sajnálatos módon kipusztult. Benedikty találkozott eleven kígyókat evő, fanatikus mohamedán dervisekkel. „Egy ősz szakállú arab bőrzsákot hozott elő, melyből az idősebb főpap egy fehérszürke, nagy eleven kígyót vont ki, azt a választottnak megmutatva s tátott szájába nem érthető szavakat mormogva, vele Allah akaratját közölve, s őt háromszor megcsókolva. Azután paptársa felé fordult, a kígyó nyakát annyira szorítva, hogy az fájdalmasan kinyitva száját, fullánkját öltögeté. Az idősebb intésére a másik főpap a kígyó száját szigorú vizsga alá vette, háromszor helyeslőleg fejezve ki, hogy a kígyó mérges foga el van távolítva... A választott egész dühével fogott neki a kígyóevésnek, előbb fejét szaggatva le, azután hajlongva, és ismét hol a farkából, hol felső részéből harapva ki darabokat, s ezeknek megrágása és lenyelése után égre tekintve, s reszkető hangon Allah nevét ordítva.” A múlt században számos hazánkfia, földbirtokos, üzletember, tudós látogatott el Egyiptomba. Asbóth János 1883-ban megjelent könyvében megemlékezett a kairói magyar kolóniáról. Kairóban működött Korizmics László jogász, a nemzetközi vegyes bíróság tagja. A külföldiek és a helybeliek közti peres ügyekben kezdetben konzuli bíróságok, majd az olasz– francia jog alapján kidolgozott törvények szerint vegyes bíróságok ítélkeztek. A magyar gazdasági érdekek és politikai érdekeltségek jelentőségét érzékelteti, hogy Magyarország külön személyt delegált az egyiptomi kedive (az alkirály hivatalos címe a török uralom idején) által felállított testületbe. Hosszabb ideig élt Kairóban Révay Ferenc báró, aki mecénásként ritka keleti műkincsekkel gazdagította a Magyar Nemzeti Múzeumot. Iszmail kedive büszkén jelentette ki, hogy Egyiptom Európához tartozik. Gyakran látogatott Európába, európaiakkal vette körül magát, európai intézményeket hozott létre, s a Szuezi-csatorna megnyitására ő rendelte meg Verditől a zeneszerző leghíresebbé vált operáját, az Aidát. Afrika kulturális és tudományos életének Kairó volt a központja. Az 1875-ben Georg Schweinfurth híres német Szahara-kutató által alapított Egyiptomi Földrajzi Társaság palotája ma is áll Kairó szívében, a Tahrir tér közelében. Az épületben több magyar utazó, így Teleki Sámuel, Almásy László és Kádár László is megfordult. Amikor régi magyar világjárók emlékei után kutatva felkerestem a társaság elnökét, a több mint nyolcvanesztendős Szulejmán Husszein professzort, az ősz hajú tudós elismerően nyilatkozott Germanus Gyuláról, akit jó barátjának nevezett. „Germanus Gyulával többször találkoztam – mondta. – Először a második világháború előtt, amikor Abdul-Karim Germanus sejk az Azhar mecsetiskola diákja volt. Nem volt már fiatal, amikor hallgatóként beíratkozott az iszlám egyetemre. Nem sokkal később előadásokat is tartott. Nagy tekintélyre tett szert. A nevét ma is emlegetik.” Az Egyiptomi Földrajzi Társaság vendége volt Teleki Sámuel, aki Kelet-Afrikában tett expedíciója során felfedezte a Rudolf- és a Stefánia-tavakat, valamint egy működő tűzhányót. A kenyai vulkán ma is a Teleki nevét viseli. A tudós vadász és utazó felfedezéseinek jelentőségét érzékelteti, hogy az 1889. április 13-án a kairói Shepheard Hotelben rendezett banketten a város előkelőségeinek jelenlétében adták át neki a társaság tiszteletbeli tagságával járó díszoklevelet. Az Egyiptomban megjelent francia nyelvű földrajzi szakfolyóirat, a Bulletin de la Société Khediviale de Geographie terjedelmes tudósítást szentelt az eseménynek. Néhány hónappal később hasonló elismerésben részesült Henry Morton Stanley, akit honfitársai a legnagyobb felfedezőnek kijáró tisztelettel emlegetnek. Teleki Sámuel szülőföldjén csak az élt a köztudatban, hogy vadászni ment Afrikába. Expedíciójának tudományos eredményeiről alig-alig történt említés, pedig gyűjteményeivel a botanikát, a zoológiát és a néprajzot is új értékekkel gazdagította. Kevesen tudják, hogy a Teleki-expedíció kelet-afrikai gyűjtésből összeállított herbáriuma 237 fajt számlált, s ebből 78 faj volt új a tudomány számára! A Szahara utolsó fehér foltjának eltüntetésében úttörő szerepet játszott Almásy László, aki nem kis kockázatot vállalva merészkedett a Líbiai-sivatag kietlen homokvilágába. Gépkocsival és repülőgéppel tárta fel a sivatag titkait. Legjelentősebb felfedezése 1933-as expedíciójához kapcsolódik, amikor útitársával, Kádár Lászlóval az Uvainat-hegység barlangjaiban őskori sziklarajzokra bukkant. Az Afrika kultúrtörténetének megismerésében mérföldkőnek számító esemény világhírt szerzett Almásynak, bár sok keserűséget okozott számára, hogy olyanok akarták elorozni tőle az úttörőt megillető dicsőséget, akik neki köszönhették a páratlan lelőhelyek megismerését. A végállomás Port-Szaid A Szuezi-csatorna európai bejáratánál található város átkelőforgalmáról nevezetes. A menetrendek nem végállomásként tartják számon. Port-Szaid a méltatlanul elfeledett jeles világutazó, Vojnich Oszkár életének volt utolsó stációja. Vojnich kora legviláglátottabb magyarjai közé tartozott. Szenvedélye volt a vadászat és a tűzhányók kutatása. 1906-ban a világhírű Ázsia-utazó, Lóczy Lajos társaságában mászta meg a Vezúv aktív kráterét, majd minden idejét, energiáját és vagyonát Dél- és Délkelet-Ázsia, valamint a Csendes-óceán szigetvilágának megismerésére fordította. Több mint félszáz aktív vagy időszakosan működő tűzhányót keresett fel Indonéziában és a Fülöp-szigeteken. Útirajzai érdekes olvasmányok. Diákkorában, 1884-ben tette első nagy utazását: nagybátyja társaságában a Szentföldre és Egyiptomba látogatott. Útinaplóját szülővárosában, Szabadkán, az Életjel című füzetsorozatban adta közre Szekeres László múzeumigazgató és lelkes lokálpatrióta. Vojnich Oszkár életének máig megmagyarázhatatlan, tragikus mozzanata, hogy éppen ifjúkori élményei színhelyén vált meg az élettől: Délkelet-Ázsiából hazatérőben egy port-szaidi hotelszobában lőtte főbe magát 1914. május 18-án. Sírja után nyomozva először Port-Szaid keresztény templomait, missziós házait kerestem fel. Az atyák segítőkészek voltak. Több rendházban sikerült végigböngésznem az elsárgult, töredezett lapokból álló egyházi anyakönyveket. A csendes Ahmed Chawki utcában található Szent Jenő ferences konventben Luigi Ajub atya barátságosan fogadott, amikor megtudta, mi járatban vagyok. Vojnich neve ismerősnek tetszett neki. Együtt nézegettük a vaskos halotti anyakönyveket a boltíves irodában. A port-szaidi anyakönyv szerint Vojnich Oszkár holttestét és minden ingóságát az Elektra nevű gőzhajó szállította Magyarországra 1914. május 22-én. Magyarábok Felső-Egyiptomban Almásy László írásaiban megemlékezett a szudáni magyarábokról, akiknek őseit a törökök hurcolták el az oszmán fennhatóság alatt álló Észak-Afrikába. Asszuánban, az ütött-kopott Hotel Continental előterében a portás, mindenes Mohamed sejtelmes mosollyal teára invitált. Néhány bevezető mondat után közölte, hogy a szállodában lakik egy szudáni fiatalember, aki este szeretne találkozni velem. Azért, mert magyar vagyok! Az indok meglepett, s egyben kíváncsivá tett. Alig vártam az estét, amikor megjelent a magas, vékony Mahmoud Edani. A mosolygós fiatal férfi jogászként mutatkozott be, s elmondta, hogy a magyarábokhoz tartozik. Ősei anyai ágon több száz éve Magyarországról rabként kerültek Szudánba. „Kisgyermek koromban a nagymamám mesélt arról, hogy a családunk Magyarországról származik. Hallottam, hogy a nyáron nagy találkozójuk volt a magyaroknak Budapesten. Egyiptomból is meghívtak vendégeket. Még az útiköltségüket is fizették! Nagyon szeretnék én is ellátogatni Magyarországra! Hogyan kaphatnék vízumot? Esetleg állampolgárságot? Az unokaöcsém ott szeretne tanulni. A középiskolában ő a legjobb biológiából. Hogyan kaphatna ösztöndíjat? – zúdította rám kérdései áradatát. Eltöprengtem szavain, s mielőtt válaszoltam volna, eszembe jutottak debreceni diákéveim, a hetvenes évek. Akadt néhány arab és szudáni diáktársam. S míg mi, magyarok, a nagyerdei Benczúr-kollégium nyolc-tíz ágyas hálótermeiben összezsúfoltan laktunk, addig az ő ösztöndíjukból külön lakás fenntartására is tellett. Pedig nem tanultak jobban, nem vizsgáztak eredményesebben, mint mi. Munkát vállalva hónapokig gyűjtögettük a pénzünket, hogy nyáron két-három hétre sátorral, hálózsákkal Erdélybe utazhassunk. Afrikai diáktársaink nem vállaltak különmunkát, de Bécsbe, Párizsba, Londonba jártak vakációzni. Igaz, ők nem voltak magyarábok... Aztán eszembe jutott a Fehérvári Géza orientalista professzor barátomtól Londonban hallott elbeszélés. Fehérvári doktor a londoni egyetem talán legnépszerűbb előadója, Germanus Gyula egykori tanítványa volt. Lenyűgöző órája után a Malet Streeten sétálva beszélgettünk egyiptomi régészeti ásatásairól, s szóba kerültek a magyarábok. Fehérvári – 1993–1996 között hazánk kuvaiti nagykövete – a hatvanas években járt a szudáni magyarábok között. Ellátogatott a Nílus egyik szigetére, Daghimba, ahol nagyobb számban éltek. A felkeresett emberek közül már akkor többen Magyarországra akartak települni, mert a gátépítés miatt elárasztás fenyegette lakóhelyüket. Az Egyiptomban és Szudánban élő több mint tízezer magyaráb életkörülményei itthoni szemmel nézve meglehetősen mostohák. A magyarországi életszínvonal a gazdasági nehézségek, gondok ellenére is vonzerőt jelent Egyiptomban. A szájhagyomány útján megőrzött származástudat érzelmi szálain túlmenően a mai Magyarország hőn áhított Kánaán számukra, ahol szívesen élnének.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.