Százötven éve avatták fel a Széchenyi lánchidat

Másfél századdal ezelőtt született meg a Habsburg-ház trónfosztását kimondó Függetlenségi Nyilatkozat, halt meg Petőfi, tették le a fegyvert Világosnál, végezték ki a tizenhármat Aradon. 1849 meglehetősen mozgalmas év volt. S még valami történt épp 150 éve: 1849. november 21-én adták át a forgalomnak a Lánchidat. Ez látszólag nem kapcsolódik sem a forradalomhoz, sem a szabadságharchoz. De amint a csodálatos reformkorból következett 1848 márciusa, majd a szabadságharc, úgy ívelte át a Lánchíd története is ezeket az izgalmas évtizedeket. Nálunk még egy híd sem lehet pusztán praktikus célokat szolgáló műtárgy, hanem szerves része a magyar történelemnek.Története talán 1832-ben kezdődött, amikor Széchenyi István megalapította a Hídegyletet, és Angliába utazott, hogy Marlow-ban megnézze a William Tierney Clark mérnök által tervezett lánchidat. Hosszas küzdelem árán az országgyűlés 1836-ban megalkotta a XXVI. törvénycikkelyt, amely így rendelkezett: „Az országon keresztül folyó Duna jobb és bal partjai között szükséges szakadatlan közösülés fenntartása végett Buda és Pest városok között állandó hídnak építése határoztatik. (...) felépítésének eszközlése részvényes társaságnak feladása lesz. (...) A részvényes társaság költségén Buda és Pest között építendő állandó hídon hídvámot kivétel nélkül mindenki fizetni tartozik.” Ez utóbbi mondat a közteherviselés megvalósulásának – s így a polgári átalakulásnak – egyik első lépését jelzi, hiszen rést ütöttek a nemesi adómentességen. (Nem szabad elfelejteni, hogy ezt a törvényt maga a nemesség hozta.) Két hídavatás Az építés előkészületei 1839-ben elkezdődtek, de az ünnepélyes alapkőletételre – a Duna medrében kialakított, gerendákkal biztosított „fülkében” – csak 1842. augusztus 24-én került sor. (Az esemény Barabás Miklós híres festményén is megcsodálható; szerepel rajta a kor valamennyi nevezetessége.) Tervezője a már említett W. T. Clark, kivitelezője – különös véletlen! – a névrokon Adam Clark. A minél kevesebb pillér elérése érdekében a háromnyílású lánchídtípust választották. Az építőanyagok mindenfelől érkeztek: cement Horvátországból, mészkő Sóskútról és Vácról, gránit Maut-hausenből, faanyag Szlovéniából, vas Angliából. Szerkezete szerint függőhíd. A két mederpilléren álló, diadalív formájú kapuzaton átfűzött kettős láncok végeit a partokon föld alatti lánckamrákban rögzítették, föléjük leterhelő kapuépítményeket emeltek. A járdákat az úttesttől rácsos vas vázkorlát választja el, amelyre díszkandelábereket tettek. A hídfőket oroszlánok – Marschalkó János művei – vigyázzák. Nyelvük valóban nincs, de az alkotóról terjesztett romantikus legendából – miszerint felismerve hibáját öngyilkos lett – semmi sem igaz. A kormány 1870-ben hétmillió forintért megvette, amint arról a budai hídfő bal oldali felirata is tudósít; I. Ferenc József országlása és Andrássy Gyula miniszterelnöksége idején a híd az 1870. évi X. tc. alapján kötött, 1870. évi XXX. tc. által jóváhagyott szerződés folytán megváltatott. 1870. június 30-án éjjel 12 órakor a magyar állam tulajdonába került. A híd hossza 380 méter. Vasszerkezetét 1913-ban nagyobb teherbírásúra cserélték. Világháborús sorsáról így tudósít minket az 1949-ben a pesti oldalára felvésett szöveg: „1945 januárjában a fasiszták Budapest többi hídjával együtt a Lánchidat is lerombolták. Egy hónappal később a győztes Vörös Hadsereg felszabadította a fővárost és hamarosan az egész országot. A magyar népi demokrácia négy és fél év alatt a háború és a fasizmus pusztítását jóvátette, ezt a hidat is újjáépítette.” S vele szemben még mindig olvashatjuk Gerő, a hídverő dicsőségét, ekképpen: „Újjáépült a 3 éves népgazdasági terv 20 hónapja alatt. Hirdesse ez a híd is a felszabadított nép teremtőkészségét, a magyar munkás, mérnök és tudós alkotóerejét és munkalendületét!” A pillérkapukat 5,40-ről 6,45 méterre szélesítették, hogy két busz elférjen egymás mellett. A négy vámszedőházat is ekkor bontották le, és mindkét hídfőnél körforgalmat alakítottak ki. A századik évfordulón, 1949. november 21-én avatták fel újra. Az alagutat 1856-ban adták át, terveit Clark Ádám készítette. A kedves történetet, amely szerint ide tolják be éjszakára a hidat, bizonyára mindenki mesélte már gyermekeinek. (Sokáig én is elhittem.) Széchenyi Mondhatni évezredes álom a szélesen – hajdan talán kéken – hömpölygő Duna partjainak összekapcsolása. A római korban már épült egy híd, nagyjából az Árpád híd helyén. A 16. századtól hajóhidak biztosították az átkelést. Ezeknek a fő baja az volt, hogy a hajók áthaladásához ki kellett nyitni, jégzajláskor el kellett bontani őket. Ezután maradtak a csónakok. Ha befagyott a folyó, gyalog vagy szekéren lehetett átjutni a túloldalra. Többen is terveztek állandó hidat Pest-Budára: királyaink közül például Zsigmond, Mátyás, II. József. (Lám, ilyen a históriánk; az első tervek után a megvalósításra 500 évet kellett várni. Mátyást, híd híján, a Duna jegén voltak kénytelenek megválasztani kortársai.) Vásárhelyi Pál a londoni Tower mellettihez hasonló, de szétnyitható hidat álmodott. Végül aztán jött Széchenyi, aki nem érte be az álmodozással, tervezgetéssel, hanem cselekedett. Az első ösztönzést neki is egy személyes bosszúság adta. 1821 januárjában apja temetésére sietett a Dunántúlra, de Pesten rekedt a jégzajlás miatt. Ekkor mondta: „Egyévi jövedelmemet adnám, ha Buda és Pest között híd létesülne, és én, bár valószínűleg sohasem fogok Pesten lakni, soha egy krajcár kamatot, vagy éppen visszafizetését nem fogom kívánni. A gondolat, hogy hazámnak jelentékeny szolgálatot tettem, teljesen kártalanítani fog.” E pátosszal mondott szavakban az az izgalmas – okulásul mai hencegőknek –, hogy ez az ember valóban így is gondolkodott; amint azt egész életével bizonyította. Kezdetben sokan ódzkodtak az ötlettől, aminek két oka volt: a félelem az árvíztől, valamint a pénzhiány. Abban sem jutottak dűlőre, hány pillérre s hová építsék. Széchenyi az angliai tanulmányút után itthon igyekezett népszerűsíteni elképzeléseit. Ma úgy mondanánk, komoly marketinges tevékenységet végzett, amelyben segítségére volt a legkedveltebb Habsburg, József nádor is. A leendő híd végre összekötné az ország két felét, kedvezne a kapcsolattartás mellett a kereskedelemnek is. Nem utolsósorban pedig hozzájárulna a két szomszédos város, Pest és Buda egyesüléséhez. Talán nem túl merész dolog azt állítani, hogy Budapest fogantatásának pillanata a Lánchíd elkészülte volt. 1838-ban jött létre a szerződés egy „kétoszlopú, minden célra és teherre számított, s így a szakadatlan közösülésre alkalmas” lánchíd – William Tierney Clark tervei szerinti – felépítésére. Addig persze sok csatát kellett megnyerni, többek között az országgyűlésben. Állítólag akadt képviselő, aki már meglehetősen idős lévén, a híd ügye ellen szavazott, mondván, minek neki arra a kis időre. Széchenyi mindvégig a saját személyes felelősségének érezte az ügyet, s naplóbejegyzései is utalnak rá, mennyire fontos volt neki mindaz, ami az építéssel kapcsolatban történik. 1835. január 9-én írta: „Híd. Hogy fölvegyék-e, vagy sem (tudniillik a kérdés azonnali megvitatását az országgyűlés napirendjére). Nagy többséggel átmegy.” Négy nappal később: „Híd a kerületi ülésen. A fizetés elve nagy többséggel átmegy. Mindenki ámul – győzelem óriási. Az ülésen sokan dicsérnek. (...) Nagy hazafi. Világos Pista – ezek a neveim.” Az alapkőletétel napja igazi megdicsőülése volt, kiderül azonban, hogy nem a népszerűség kedvéért cselekedett; a tiszteletére készülődő fáklyásmenet kifejezetten zavarja. „Felkísérem Tierney Clarkot. Ő is és Adam is dohányszelencét kap. Az alapkőletétel ceremóniája jól folyt le! (...) Fáklyák jönnek. Kiss beszél... nem vagyok otthon. Lassanként elvonulnak. Kossuthhoz mennek. Ő engem magasztal... Széchenyi, híd etc. Éjfél után hazasompolygok.” A végzet azonban többször is közbeszólt. 1848 nyarán – amikor a politikai események alakulása miatt Széchenyit önvád gyötri, hogy a nemzet a pusztulásába rohan, s ennek ő is okozója –, július 18-án leszakad az egyik lánc, amikor éppen a helyére próbálják tenni. A lezúduló vastömeg felborítja a csónakot is, amelyből a gróf a munkálatokat figyeli. Noha a sportos férfi (pedig ötvenhét éves) könnyedén partra úszik, baljós előjelet lát az esetben. Úgy hiszi, a híd sosem készül el, itt áll majd torzóként a Duna közepén, s ő nem láthatja élete egyik legnagyobb álmának megvalósulását. (Ez utóbbiban igaza lett, hiszen 1848 szeptemberében Döblingbe szállítják, s ott is marad haláláig.) A történelem Szerb Antal szerint a Lánchíd hangulatában téli. Ennek fő oka, hogy azelőtt télen nem volt itt híd, hiszen a hajóhidat – amelynek közepén aranyos köntösben ült Nepomuki Szent János szobra – elbontották a hideg beállta előtt. „Ha nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellett felkerülnie annak, aki mondjuk a Krisztina téren akart vacsorázni” – írja Szerb a Budapesti kalauzban. Amíg a hidat a részvénytársaság üzemeltette, csak pénzért lehetett átmenni rajta. Az egyik oldalon megvásárolta az ember a hídbárcát, a túloldalon leadta. Ezekből a bárcákból több is forgalomba került 1918-ig, a vám megszűnéséig. Az első hídbárcák – értelemszerűen – csak a Lánchídra voltak érvényesek, a későbbieken már ilyen feliratot találunk: Budapesti államhidak. Az elsőn aranyszínben a Lánchíd képe, az előtérben kis csónakos a Dunán. Volt lyukas is, továbbá hatszögletű, koronás kis címerrel, felirattal: Budapesti Magyar Királyi Államhidak-bérlet. Ágai Adolf így ír erről Utazás Pestről Budapestre című könyvében: „Én csak akkor megyek át Budára, mikor ott nincs dolgom. Elém is vág mindahány, tolnak jobbra-balra, mialatt a kőpárkányon fényesre sikálom a rézbárcát, hogy a súrlódás által meghevült érckarika (háromszög vagy kocka) szinte süti a kezemet.” (A hajdani vámbódékat ma már csak a Szabadság híd pesti oldalán megőrzött kettő idézi.) Az első kocsi még az átadás előtt, 1849. január 1-jén haladt át rajta. A koronát vitte Budáról Debrecen felé. A szabadságharc alatt többször fel akarták robbantani a még el sem készült hidat, magyarok és császáriak egyaránt. Szerencsére sikertelenül. Az egyik kísérletet maga Clark akadályozta meg a lánckamrák elárasztásával. 1874-ben 33 ezer ember kelt át a két városrész között, 70 százalékuk a Lánchídon gyalogosan. (A többiek csónakkal.) A forgalom többször változott az idők folyamán a többi híd átadásával, drasztikusan azonban a metró megnyitása csökkentette. 1970-ben 147 ezren, 1989-ben 57 ezren vették igénybe. Ezt ugyan nehezen hiszi a csúcsforgalmi dugóban Buda vagy Pest felé lassan pöfögő autós, a két szám közötti különbséget azonban a buszközlekedés visszaszorulása okozza. A Lánchíd névadója lett egy tüntetéshez kapcsolódó lövöldözésnek, amely 1918 októberében történt, s főleg a kommunista történészek hivatkoztak rá a Monarchia kegyetlen államrendszeré-nek jelképeként. A második lánchídi csatáról sokáig csak suttogtunk, de mára sem épült be eléggé a köztudatba: a nyolcvanas évek közepén békés tüntetőkkel úgy számolt le Kádár rendőrsége, hogy amikor a Buda felé tartó tömeg felért a hídra, az egyenruhások lezárták a két végét, s aztán gumibottal ütöttek-vágtak, kit hol értek. Erre emlékezve is néztük sokáig bosszankodva, hogy a rendszerváltás dacára nem tűnt el a búzakalászos, vörös csillagos címer a kapuk fölül. Először csupán letakarták (talán bíztak benne, hogy újra aktuális lesz?), de végül, nagy sokára, felvésték az igazi magyar címert az Árpád-sávval, kettős kereszttel, hármas halommal és a Szent Koronával. Sok mást is látott az öreg híd, amiknek felsorolása is meghaladná szűkre szabott kereteinket. Elég, ha a pesti oldalon hajdan az ország valamennyi vármegyéjéből összehordott földből emelt koroná-zódombra utalunk, ahonnan Ferenc József a négy égtáj felé vágott kardjával, s maga sem hitte, mi mindent szabadít majd erre a jobb sorsra érdemes hazára. A teret Rooseveltről nevezték el, akinek annyi köze van Budapesthez, hogy Jaltában nagylelkűen az oroszoknak adta, valamint légierejével párszor jól megsző-nyegbombázta. Úgy érzem, a Széchenyi tér elnevezés szerencsésebb lenne, már csak az Akadémia szintén itt található épülete miatt is. Ezzel némiképp beteljesülhetne az az óhaj, amely a budai hídfő jobb oldali oroszlánja mellett olvasható: „Isten áldása legyen e művön, s alapítóinak emlékezete éljen a hazában!”