Az európai társadalomfejlődés értelme (részlet)

Tizenegyedik beszúrás. Összefoglalóan kell még foglalkoznunk a marxizmus kritikájával. Két centrális marxista tételt szeretnék kiemelni, amelyeknek a megfelelő világításba helyezése közelebb hozhat bennünket az egész probléma magvához. Az egyik marxista tétel az, hogy a marxizmus tanításai tudományos tanítások, éspedig bizonyított tudományos tanítások. Lényeges marxista tétel pedig az, hogy a társadalmat, a társadalmi cselekvést alapvetően érdekszempontok, éspedig gazdasági érdekek mozgatják, minden egyéb ennek a fölépítménye, erre ráépülő valami; nemcsak a kultúra, hanem ami a leglényegesebb, mindaz, amit erkölcs és etika néven ismerünk, az gazdasági érdekhelyzeteknek a determinált merő függvénye.

Az első tételhez, a marxizmus tudományos jellegéhez: leszögeztük már azt, hogy az emberi megismerés folyamata, az, ami a tudomány központi kérdése, alapjában véve egységes. Tehát akár természettudományról van szó, akár társadalomtudományról, akár bármilyen ismeretszerzésről, mondjuk politikai ismeretszerzésről vagy vallási tapasztalatszerzésről, a folyamat egyforma. Tapasztalatok gyűjtése, a tapasztalatok alapján általános érvényű tételeknek az intuitív megsejtése, ezeknek a tételeknek kísérletre bocsátása, a kísérlet igazoló vagy cáfoló, vagy részben igazoló vagy részben cáfoló eredményének megfelelően a kísérlet alapján jobban, teljesebben megformulázható tudományos igazság, amely természetesen minden fázisban nyitva áll további hasonló újabb ismeretszerzések és újabb korrigáló tételek számára. A marxizmus lényegénél fogva, csakúgy, mint annak idején az európai ún. polgári demokratizmus, társadalmi állapot nem kielégítő voltáról, ösztönösen megfogalmazzuk ezt a tapasztalatot, utána ezt a tapasztalatot megpróbáljuk nagy tömegekkel és ha lehet, cselekvő állami apparátusokkal elfogadtatni, az ezek által kialakított gyakorlat fogja azután magának a tételnek az igazságát részben bizonyítani, részben cáfolni, s a történelem mondja meg, hogy milyen arányban. A szónak ilyen értelmében a marxizmus által megindított folyamat éppúgy megismerési folyamat és törvénymegállapítási folyamat, mint a tudományé; azonban amit a marxizmus tudománynak nevez az nem tudomány, hanem javaslat, méghozzá igen nagy mértékben intuitív jellegű megfogalmazása egy csomó társadalmi tapasztalat általános értelmezésének, és a rákövetkező politikai gyakorlat igazoló vagy nem igazoló szerepe fogja majd ezt az intuitív megérzést érvényes ismeretté tenni. Ebből a szempontból tehát a marxizmus tételeit bizonyított természettudományos tételekkel egy rangra helyezni teljességgel téves; a marxizmus tételei mint tételek: szentenciák, amelyeknek a bizonyítási lehetősége vitában és példák fölhozásában áll csupán, az igazi igazolás azonban a marxizmusnak nagy tömegekkel való elfogadtatása és az ennek alapján kialakult társadalmi gyakorlat, társadalmi reformhelyzet igazoló vagy nem igazoló hatása. A marxizmus és a marxizmus-leninizmus tudományos igazolása tehát nem könyvekben történik meg, hanem az ezeknek alapján létrejött államszervezetek most már több évtizedre, idestova két-három emberi nemzedékre kiterjedő gyakorlatán alapszik, és ezt kell megvitatni. Ebből a szempontból nagyon tanulságos a korán elpusztult magyar szociológus Reitzer Bélának az elmefuttatása, amelyben egy marxista pedagógus gondolatmentének a kritikáján keresztül mutat rá arra a rendkívül egyszerű és majdnemhogy gyermekien átlátszó vitatkozási technikára, amelynek során a marxisták és a marxista-leninisták oly módon vitáznak ellenfeleikkel, hogy az ellenfél világában létező tényleges anomáliákat, visszaéléseket, hibákat, ellentmondásokat szembeállítják a marxizmus ideális követelményeivel. Tehát egy ideális, elképzelt, jó marxista kommunista világot állítanak szembe egy ténylegesen gyakorlatban lévő, rossz, nem marxista világgal. Természetesen ilyen vitatkozási technika mellett rendkívül könnyű bárkinek győzni, mert hiszen az ellentábor végeredményben ugyanezt megteheti: a marxizmus tényleges gyakorlatának, az ötven év óta létező marxista-leninista alapon álló államok tényleges gyakorlatának az összes visszásságait, anomáliáit, ellentmondásait állíthatja szembe a liberális demokrácia absztrakt követelményeivel. Nyilvánvaló az, hogy csakis egyenlő feltételek mellett lehet a dolgokat összehasonlítani: vagy tényeket tényekkel, vagy követelményeket követelményekkel vetünk össze, de nem lehet az ellenfél számára kedvezőtlen tényekkel szemben egyszerűen a mi magasrendű követelményeinket szembeállítani és fordítva. Természetesen igaz az, hogy egy nagy társadalmi reformtervet nem lehet az első esztendők kisebb-nagyobb tévútjai alapján máris elítélni. Itt jön közbe az a döntő kérdés, ami tulajdonképpen a társadalmi reformterveket a tudományos bizonyítástól elválasztja: az idő kérdése. Egy társadalmi reformterv helyességének vagy helytelenségének a gyakorlati, kísérleti bebizonyulásához minimum két-három nemzedék szükséges, ha nem több. Összehasonlításul hozzátehetjük, hogy egy rövidebb lejáratú politikai reformprogramhoz tíz-húsz esztendő köll, egy gazdasági reformprogramhoz esetleg öt-tíz esztendő, egy tudományos kísérletsorozathoz néhány héttől néhány esztendőig terjedő idő, és hogy betetőzésül hozzátegyük, egy vallásos igazság kikísérletezésére, annak a kikísérletezésére, hogy az ember mire tegye fel az életét, és mire érdemes embertömegeknek az életét föltenni, és min keresztül érdemes az életét értelmessé tennie, ez több évszázados feladat. Tehát ez az időkülönbség választja el a vallásos megismerést, a társadalomreformeri megismerést és a politikai megismerést a tudományos megismeréstől, amely a maga kísérleteit sokkal inkább le tudja szűkíteni, és a kritikus kérdésre tudja szorítani oly módon, hogy a kísérlet világosan a feladott kérdésre feleljen. Ugyanez a világos leszűkítés politikai, társadalomreformeri és pláne a vallásos propozíciók terén sokkal kevésbé lehetséges. Innen van az, hogy sokkal szétfolyóbb vita folyik egy vallás igazsága vagy nem igazsága felett, és ebben a vitában kell rendkívüli figyelemmel távol tartani magunkat attól, hogy a nekünk nem tetsző dolgokat rögtön a tényleges részletkudarcokon mérjük le, a nekünk tetsző dolgokat pedig ideális követelmények, programok, alkotmányszövegek alapján mondjuk meg, hogy példát mondjak: a kapitalizmusban nyomorgó tömegekről, a tényleges nyomorról szóló adatokat összevetjük egy szocialista ország alkotmányában előírt követelményekkel, hogy mindenkit megillet a munka és az üdülés joga; holott tényeket tényekkel, követelményeket követelményekkel lehet csak összevetni. Ha ebben az összefüggésben fölvetjük azt a kérdést, hogy miért volt fontos, hogy a marxizmus a maga társadalmi reformtervét, amely lényegében javaslat arra nézve, hogy egy társadalmat hogy kell jobbá tenni, és aminek a végső igazolása természetszerűleg csakis a javaslat keresztülvitele esetén válhatik teljessé, hogy ezt máris mint befejezett, zárt és igazolt tudományos eredményeket prezentálják, akkor ehhez tudnunk kell, hogy a 18-19. századtól kezdve micsoda mágikus tekintélyt szerzett az ezekben az évszázadokban csodálatos előrehaladást tett tudomány, elsősorban a természettudományra való hivatkozás. Minél hosszabb lejáratú egy propozíciónak, egy javaslatnak az igazolási ideje, annál nehezebb az embereket rávenni arra, hogy ebbe a fáradságos vállalkozásba belevágjanak. Minél nehezebb őket rávenni, annál több mellékes momentummal kell őket ráhangolni arra, hogy sok évszázados vagy sok évtizedes vállalkozásokba belemenjenek. Ezért van az, hogy évezredek óta a vallásalapítóknak, azonfelül, hogy kinyilatkoztatják azt, hogy az életnek milyen értelmét akarják felmutatni az emberek előtt, tehát: aktív szeretet, vágynélküliség vagy hagyományok, szabályok becsületes betartása, kötelességteljesítés vagy örömkeresés és így tovább, avégből, hogy e centrális tételeket az emberekhez közel hozzák, egy csomó ráadást, hogy úgy mondjam, kóklerséget kellett produkálniok: csodálatos gyógyulásokat, egyáltalán csodákat, jövendőmondást és más hasonló dolgot, aminek a sikere vagy nem sikere alapjában nem függött össze az általuk hirdetett alapvető igazsággal. Jézusnak az egyik nagyon jelentős nagyságmomentuma az az ingerültség, amivel szembefordult a jeleket kívánó ostoba emberekkel, annak ellenére, hogy ő maga is produkált ilyen jeleket, de folyton hangoztatta, hogy ezek a jelek másodlagosak; ezért vele nehezen eshetett volna meg az, ami a szerencsétlen Mani nevű vallásalapítóval Perzsiában megesett: elővonszolták, hogy gyógyítsa meg a király beteg fiát, és mit tesz Isten, a király beteg fia meghalt, mire a vallásalapítót a király kegyetlenül kivégeztette. Egy kegyetlen királlyal szemben nyilvánvalóan Jézus Krisztus is fizikailag szintén tehetetlen lett volna, de mindenesetre módjában lett volna még a gyógyítás megkísérlése előtt, és nem is mulasztotta volna el, hogy megmondja annak a teljesen hívságos és gyermeteg voltát, hogy az ő igazságainak hitelét attól teszik függővé, hogy a király fiát meg tudja-e gyógyítani vagy nem. Ez a rengeteg csodacsinálás: révületek, homályos, fél őrületben mondott szavak, epileptikus rohamok adták egy csomó vallásalapítónak azokat a külső kísérő felmutatásait, amelyek segítettek rávenni az embereket, hogy ráadják magukat arra a nagy erkölcsi vállalkozásra, amelyet egy-egy jelentős vallás alapigazságának az elfogadása jelent. Ugyanígy az időben sokkal kisebb lélegzetű, de még mindig elég nagy lélegzetű politikai vállalkozások terén a politikus demagógiája, szónoklata, ugyancsak sikeres, úgy mondhatnám, jövendőmondásai vagy konkrét szituációkban való eligazodása adták meg a hitelét, hogy az illető politikus jelentős társadalomreformeri terveket keresztül tudjon vinni; és ennek az érvényessége és helyessége teljesen független volt attól, hogy az illető nagy szónok-e vagy nem nagy szónok, hogy egy bonyolult pillanatnyi konkrét ügyben szerencsésen kitalálta-e a fejleményeket vagy nem, hogy egy ugyanilyen bonyolult ügyben egy jó húzással jó eredményt ért el, vagy pedig nem. Mindezek másodlagosak egy nagyobb méretű politikai reformterv szempontjából, de sajnálatos módon szükségesek ahhoz, hogy nagyobb tömegek hajlandók legyenek a saját egzisztenciájukat, bőrüket, jövőjüket odaadni annak a kísérletnek, amelynek a lebonyolítására az illető fölszólítja őket. Az emberi megismerés folyamata tehát a vallástól kezdve a kémiáig alapjában véve egységes. Mindamellett nagyon jelentős különbség van olyan ismeret között, amelyet leszűkített kísérletek formájában az emberi élethez mérten aránylagosan korlátozott idő alatt be lehet bizonyítani vagy meg lehet cáfolni, és olyan igazságok között, amelyeknek a bizonyításához, cáfolásához emberéletet meghaladó időtartamok kellenek, ahol tehát a kísérletre való vállalkozáshoz is még egy csomó ráadás teljesítmény szükséges; nem beszélve arról, hogy a kísérletet sohase lehet annyira a lényeges problémára leszűkítve lefolytatni, hanem mindig egy csomó, a történelem által hozzácsatolódott esetleges és mellékes momentummal összekeverve. Ha ebből a szempontból vetjük fel, miért volt fontos, hogy a marxizmus a maga reformprogramját a szó természettudományos értelmében teljes értékű tudománynak tüntesse fel, akkor azt kell mondanunk, ugyanaz a funkciója, mint a régebbi politikai életben a szónok retorikájának vagy a vallásalapító számára a csodálatos gyógyulásoknak. Egy olyan világban, ahol a csodálatos gyógyulások adnak egy vallásalapító számára hitelt, ott ezt kell produkálni, holott nem ez a lényeges; egy olyan világban, ahol a tudománynak van mindennél nagyobb tekintélye, a szóban lévő társadalmi reformprogramnak a tudományos jellegét kell kihangsúlyozni, hogy elfogadják, holott valójában nem tudomány. Vagyis némi kajánsággal úgy mondhatnánk, hogy a vallásalapítók csodaaktusainak megfelelő tömegpropaganda-eszköz a 19. és a 20. században az, ha egy társadalmi reformprogram magát tudománynak állítja, mert attól mindenkinek el kell ámulnia, és az előtt mindenkinek meg kell hajolni. A marxizmus lényeges tartalma a reformprogram, nem a tudományos igazság. A reformprogram igazságát már folyó, de még tekintélyes részben előttünk levő történelmi események kell hogy igazolják vagy cáfolják. Ebben a reformprogramban pedig a lényeges az a kritika, ami az előző társadalommal szemben érvényesül, az az erkölcsi fölháborodás, amely az előző társadalom régi úton orvosolni nem lehetséges hibáira rámutat, az az erkölcsi fölháborodás, amely rámutat a kizsákmányolás összes jelenségeire és így tovább. Teljesen igaza van Camus-nek, mikor Marx legnagyobb jelentőségét nem egyik vagy másik tételének generális tudományos jellegében látja meg, hanem abban a szenvedelmes erkölcsi pátoszban, amit Marx mindig és mindenütt az igazságtalansággal, a képmutatással, a hazugsággal, a tömegek félrevezetésével, a tömegek elnyomásával szemben produkálni tudott. És itt van a marxizmus nagy furcsasága, az, hogy ezt az erkölcsi pátoszt nem vállalja, pontosabban meg akarja fosztani az erkölcsi jellegétől, másodlagossá akarja tenni benne az erkölcsi jelleget, illetve minden erkölcsi jellegű állásfoglalást érdekviszonyok függvényévé akarja tenni, és az érdekviszonyokat valami módon primernek akarja állítani. Már most előrebocsátom, hogy ebben a beállításban is lényegileg propaganda- és verbuváló szempontok a döntők. Ha én azt mondom, hogy erkölcsileg föl vagyok háborodva ezen vagy azon, és ezt orvosolni kívánom, s ez ellen harcra szólítom föl az összes érdekelteket, akkor nagyon félelmetes vállalkozásra hívom fel őket. Ha ellenben azt mondom, birtokomban van egy tudományos eszköz, amelyik garantálja nektek a győzelmet, birtokomban van egy olyan eszköz, amely az ellenfél minden erkölcsi ellenérvét semmivé teszi azzal, hogy egyáltalán nem ismer el erkölcsi ellenérvet, birtokomban van egy olyan eszköz, amivel a haladás pozícióját a számotokra elve biztosítom, tehát nektek nem kell erkölcsileg igazatoknak lenni, elég az, hogyha a haladás pozíciójában vagytok, és akkor az ellenfél eleve el van veszve: ez propaganda, amely rendkívül alkalmas arra, hogy a marxizmus-leninizmus által indoktrinált szocialista harcosokat lelkessé és szenvedélyessé és ügyükben bizonyossá tegye, de távoli hatásában az erkölcsi elemnek ez a másodlagossá tétele rendkívül veszedelmes, és végsőleg már előrebocsáthatjuk, valamiféle furcsa nihilizmus felé vezet.

Utaltunk már arra, hogy az egész társadalomfejlődésben kizárólag az nevezhető fejlődésnek és jövőbe mutatónak, amely az embert embertől gyötrő félelem feloldása és ennek legfőbb eszközeként a társadalomtechnikák humanizálása, racionalizálása és moralizálása felé mutat. Ez a fejlődés az, amelyik Európában a görög-római megalapozás után a keresztény középkorral kapott nagyon erős stimulust és az újkorban éppen a keresztény egyházi fonalak elvágása által és azoktól önállósodva különlegesen nagy lendületet az európai szabadságmozgalmakban. Ennek a folyamatnak az egyik legjelentősebb logikus folytatása az, amit végeredményben a szocial