Október elfeledett harcosai

Tatabánya, 1956. november 30. Déltájban, helikopteren érkezik Kádár János. A bányaüzemek munkástanácsaival tárgyal, melyek nem ismerik el kormányát, de a kialakult helyzetet figyelembe véve leülnek egyezkedni Moszkva bérencével. Kádár ellenforradalomként emlegeti a történteket, s a munkásokkal az égvilágon semmiben sem képes megállapodni.

Ma, 2001-ben már két könyv is napvilágot látott Kádárról, tucatnyi mű a forradalomról. S mégis – mit tudunk például a Tatabányán történtekről? Mit tudunk Beer János tartalékos őrnagyról, s az általa vezényelt pufajkásokról, akik 1956. december 7-én este, amikor a felháborodott tömeg kövekkel dobálta a pártházat, a fegyvertelen emberek lába elé tüzeltek, miközben egy szovjet harckocsi nyújtott nekik ebben “baráti” segítséget gépágyújával? A kommunista restaurációval dacoló, halált megvető bátorsággal tovább sztrájkoló munkásokat letartóztatások sorozatával terrorizálták, ám az év végéig nem sikerült megtörni őket.

S mit tudunk ma, 2001-ben a „láthatatlanokról”, akik 1956 novemberében a Mecsekben harcolva, kezdetleges fegyvereikkel, minden katonai képzettség nélkül, a klasszikus gerillamódszerek segítségével elérték, hogy a Vörös Hadsereg hadban álló alakulatai (ismét egy kevésbé tudatosult tény, hogy a nemzetközi jog szerint is az ekkor történtek háborús cselekménynek számítanak – a szerk.) nem tudtak feljutni a hegység startégiai pontjaira? Kik voltak ezek a rettenthetetlen harcosok, akik lelőtték Pécs szovjet városkapitányát, s megalázó helyzetbe hozták a világ egyik legerősebb hadseregét? Nem készül róluk film, emléküket nem látják megírásra érdemesnek. Hozzájuk mérhető harcosok emlékére szabadabb lelkű nemzetek szobrok, műalkotások sorozatát állítják.

Elkezdtünk egy új évezredet, miközben a sebtében lezárt, vagy nyitva hagyott múltat a világban máris új “füstfüggöny-cafatok, dörgésrétegek” takarják el. A forradalom valamiféle iskolai ünnepség távolába kerül, a diákok ünneplőt öltenek, szép beszédek hangzanak el. Azok is nagyon szépeket tudnak mondani ilyenkor, akik valami homályos status quo folytán nem kerülnek bíróság elé (ha igen, abban sincs sok köszönet), az általuk elkövetett háborús bűnökről és a genfi egyezményről nem sokat hallani.

Nem mindig egyértelmű, hogy melyik századot írjuk. A XX. század közepére Magyarországon megvalósítatlanok lettek az 1848-as forradalom eszméi. Az 1956-os felkelés jórészt ugyanazokat a pontokat tűzte zászlajára, mint a márciusi ifjak. Úgy mondják, ez egy rövid évszázad volt: lényegében az I. világháborúval kezdődött, s végetért 1989-ben. Csakhogy számunkra a század közepétől ez az időszak egy meghosszabbított XIX. századot is jelentett: arra kényszerültünk, hogy ismét a nemzet alapvető jogaiért küzdjünk, jóval kedvezőtlenebb feltételek között, mint ’48-as elődeink. Az 1956-os forradalom követeléseit az 1848-as márciusi 12 pont szellemében fogalmazták meg a pesti diákok. Kísérteties egybeesés, hogy ezt a forradalmat is az oroszok verték le.

Jelenkori magyar történelmünk október 23-án kezdődik. Azon a 12 évvel ezelőtti, 1989-es szép őszi, októberi napon mi sem volt természetesebb. A Parlament előtt óriási tömeg gyűlt össze, meghallgatták, ahogy Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot. A fiatalok elüldögéltek a Kossuth tér füvén, lapozgatva a Magyar Közlöny kiosztott példányait, az új alkotmány szövegével: Magyarország köztársaság. Aztán szépen hazament mindenki. Eltelt 12 év, lassan itt az idő, hogy valóban elkezdjünk egy új évezredet, s lezárjuk az előzőt. S hogy a helyére kerüljön minden a történelemben.