Amikor a TU-154-es bombázni kezd

„No, de hová jutna az a világ, amelyben mindent B-52-esekkel vagy TU-154-esekkel kívánnánk megoldani?” Ezt a kérdést Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke teszi fel a Népszavában. Az ember elolvassa ezt a mondatot, és nem érti. A B-52-es egy közismert amerikai bombázó. A TU-154-es közismert orosz személyszállító repülő. Ha sajtóhibára gyanakodnánk, az írást olvasva rájövünk: sajnos, komolyan gondolja. S nemcsak ezt…

Meglepő és mulatságos – sommázhatnánk az interjúban elhangzottakat, ha ezt a nyilatkozatot nem az Akadémia elnöke tenné. Így viszont tovább hüledezünk. Például ezen:

Nem lehet ugyanazt a politikai erőt, ugyanazokat a módszereket szabadságharcosnak nevezni, ha az ellenségeimmel szemben lépnek fel, majd két évtized múlva, amikor én válok az ellenségükké és ellenem használják eszköztárukat, akkor nevükön nevezve terrorizmusnak hívni. Ez a cinizmus csak bátorítja azokat, akik az emberiesség törvényein kívül állóknak hiszik magukat.

Nesze, Amerika! Most aztán megkaptad. Szó sem volt szabadságharcról annak idején a szovjet megszállás ellen küzdő afganisztáni nép esetében, ezt már akkor is megírta a Népszava. Az öntudatos afgán elvtársak tárt karokkal várták Moszkva lánctalpas „követeit”, csak az amerikai imperialisták aknamunkája, hogy semmi nem lett a tervezett legújabb népi demokráciából. Babrak Karmal és kormánya testvéri segítségnyújtás révén került hatalomra. Ami a további párhuzamokat illeti: az iszlám harcosokat is tömörítő fegyveres ellenállásnak esze ágában sem volt, hogy TU-154-eseket térítsenek el, s a Kremlnek kormányozzák azokat. Az összehasonlítás egyébként tökéletesen megállja a helyét... Nem árt, ha egy kutató egyedi módon közelít meg közismert problémákat. Mint például a kínai kommunista rezsim kérdését:

Az anarchia, a terror eszközéhez akkor nyúlnak az emberek, amikor a rendszeren belüli eszközkészlettel nem látják megvalósíthatónak vágyaikat. Mi boldogok lehetünk, hogy a kínai civilizáció egy olyan vezető réteget termelt ki az elmúlt évezredekben, amely a múlt században, a különböző politikai rendszerek keretében is kezelni tudta azt a szegénységet, amit elképzelni sem tudunk.

Bravó, elnök úr! Mi is boldogok vagyunk, ha ön az. Már csak az a kérdés, mennyire osztoznak boldogságunkban a Tienanmen téren lemészárolt egyetemisták hozzátartozói, vagy az átnevelőtáborokban és börtönökben sínylődő másként gondolkodók tízezrei. Nem beszélve arról, vajon hogyan vélekednek a kínai civilizáció múlt századbeli kontnuitásáról a felelősen gondolkodó, népük kultúráját becsülő kínaiak a Mao meghirdette kulturális forradalom esztelen rombolása, az országban a 20-as évek óta gátlástalanul dühöngő bolsevik terror pusztítása után. Ezt az elképzelhetetlen szegénységet (melyet azért nagyon jól el tud képzelni az, aki tanulmányozza az 50-es évek Magyarországának történetét) valóban kezelni tudta a rezsim: minden olyan társadalmi rétegnek juttatott belőle, amely addiog nem nélkülözött, ám a kínai civilizáció által kitermelt vezető réteget már a bolsevik diktatúra kezdeteitől irtózatos mértékű üldöztetés sújtotta. Erről szól például a Csang Jung Vadhattyúk (Kína három lánya) című regénye is, mely talán föllelhető az Akadémia könyvtárában. Persze az ember olvasmányélményeit a családi milieu is meghatározza:

Nagyszüleink talán abban hittek, hogy Moszkva és Budapest között acélos hidat kell verni. Az unokák már egy Budapest-New York között építendő arany hídban reménykedtek. Én személy szerint a világra nyitott kis nemzeti kultúra híve voltam, legyen szó Szibériáról, Ázsiáról vagy Afrikáról

Nem akarok személyeskedni, de csak megkérdezem: kinek a nagyszülei?! Túl sok nagyszülő nem hitt („talán” sem hitt!!!) abban az acélos hídban, mi több: irtózott az efféle kommunista frazeológiától. Ha nem így lett volna, akkor ki döntötte le Pesten a Sztálin-szobrot? S hogy egy kicsit a családi kapcsolatoknál maradjunk: nem egy ma már nagypapakorú ifjú írta a ledöntött szoborra, hogy „Nem apám?” Ha ugyan megérhette a nagypapkort, s nem végezték ki két éven belül azok az emberiség boldogsága fölött ügyködő erők, akik vigyáztak, nehogy „az anarchia, a terror eszköze” után nyúljanak az emberek. Az arany híd New Yorkig szintén meglepő kép, hiszen egyetlen unoka sem olyan hülye, hogy ne kérdezne rá: mégis, ki finanszírozza azt a hidat. S ha valamiben, akkor a nemzeti kultúránkban nagyok vagyunk – vagy legalábbis voltunk, míg nem jöttek a hídverők. Ők aztán behozták nekünk a világra nyitott Szibériát…