Magyar kártya Szlovákiában

Nem csalódtam és és nem szeretném, ha a második forduló után búskomor közhangulat alakulna ki. Az egész választást kell értékelni, és az első fordulóban az MKP elérte a maximumot. Ellenfeleink negatív kampánya, a veszélyérzetkeltés mellett nem is lehetett jobb eredményt elérni – nyilatkozta az Új Szónak Fehér Miklós, a nyitrai régió magyar jelöltje a Meciar híveinek elúőretörését eredményező szlovák önkormányzati választások másnapján.

A megyei választások során is beigazolódott, hogy Szlovákiában a „magyar kártya kijátszásával” és a szlovák nemzeti elveket hirdetve még mindig győzni lehet – hangsúlyozta Bugár Béla., a Magyar Koalíció Pártjának elnöke. A nem végleges adatok szerint csak Pozsonyban és Kassán nem szorul ellenzékbe a jobbközép többségű kormánykoalíció, magyar jelölt pedig nem jutott megyei elnöki székbe.

Úgy tűnik, a magyar politikusok nem lepődtek meg különösebben azon, hogy még a legmagasabb, általuk elért eredmény sem haladja meg a 38 százalékot (Kvarda József Nagyszombaton a 38,5 százalékos, Fehér Miklósra a nyitrai régióban 38,62 százalékot ért el). Kvarda az Új Szónak nyilatkozva elmondta: számított erre, hiszen „az 1996-ban kigondolt meciari megyerendszer és ez a választási módszer hosszú távon nemzetiségi-nemzeti problémákat idézhet elő a poltitikában”. Ambivalens eredményeket szült a magyarok koalíciós partnereinek segítsége, mely többnyire kimerült a szóbeli támogatásban. Az SDKU (Szlovák Demokratikus Keresztény Unió) és a DS (Demokrata Párt) nem szaggatta az instrángot választókörzeteiben a magyar jelöltek mellett, rajtuk kívül más politikai formáció nem támogatta az MKP jelöltjeit. Mi több, a két forduló között ellenkampány zajlott a magyar jelöltekkel szemben: az m1 híradójában is megszólalt egy pozsonyi szlovák férfi, aki arról tanúskodott, hogy a magyar jelölt elleni szvazásra buzdították. Duray Miklós a választási eredmények ismeretében szóvá tette: míg a szlovák konzervatív jelöltek győzelmét segítették a magyar szavazók, a koalíció pártjai nem viszonozták a magyaroknak ezt a segítséget.

Sajnos, már a Dzurinda-kormány megalakulásakor egyértelmű volt, hogy a Meciar hatalmának megdöntésére összekovácsolódott szlovák pártok nem képesek túllépni saját árnyékukon. A magyar kisebbségi érdekek puszta fölvetése is ellenreakciókat váltott ki soraikban, s úgy tűnik, a Bugár által említett jelenség, hogy a magyarellenes politizálás a siker záloga lehet Szlovákiában, nemcsak a baloldalra jellemző. Az MKP kardinális kérdésekben nem tudta érvényesíteni érdekeit, s a kivívott sikerek is átmeneti jellegűnek tekinthetőek, többnyire inkább tűrték mint törvényileg támogatták volna a magyar identitás megtartását, ápolását Szlovákiában.

Fenyegető a Vladimír Meciar nevével fémjelzett HZDS előretörése: a jelenleg ellenzékben levő mozgalom jelöltjei az ország öt régiójában nyerték meg a helyi választást, így háromötödös többségre jutottak. A kormánykoalíció pártjainak így a jövő őszi választások jelentik az utolsó alkalmat arra, hogy az ország éléről botrányos körülmények között távozott szlovák nacionalista vezér, Meciar negyedszer is visszatérhessen a hatalomba. A szlovák választókat nemcsak a jobbközép képtelen megszólítani és érdemben befolyásolni, de nem hatnak különösebb erővel az európai szervezetek egyre gyakoribb figyelmeztetései sem. Az EU és a NATO „messze” vannak a szlovák választótól, akit az sem riaszt el Meciar és híveinek támogatásától, hogy északi szomszédunk e karizmatikus államférfi regnálása alatt bizonytalan kompjáratként imbolygott Moszkva felé. Meciar ugyanis tüntetően szoros kapcsolatokat tartott fenn Oroszországgal, ami önmagában még nem jelentene problémát – csakhogy Szlovákia demokratikus intézményei is inkább a keleti despotizmus ma már Moszkvára sem jellemző vonásait mutatták. Mikulás Dzurinda kormánya által a Nyugat egyfajta bizalmi tőkét is testált Pozsonyra, mely gyökeres változásokat fogadott. A HZDS újbóli térnyerésével bizonytalanná válik Szlovákia integrációjának zökkenőmentes folytatása is – éppen az első körös EU-csatlakozási időpontok küszöbén.