Őszirózsa és restauráció

„Mind több jel utal arra, hogy valami olyan államberendezkedés felé haladunk, amely egyfelől megmosolyogtatóan anakronisztikus, másfelől azonban riasztóan ismerős egy olyan korból, amit semmiképpen nem lehet demokratikus jelzővel illetni” – mielőtt valaki azt hinné, hogy a Kádár-rendszerről van szó, s az idézet a baloldal különböző szegmensei részéről tapasztalható hol nyílt, hol burkolt restaurációs kísérletre utal, le kell szögeznünk: e sorok a Szabad Demokrata Hírlapban láttak napvilágot.

A kiadvány e kiemelt (vezér-?) cikkéből azt is megtudjuk, hogy e restauráció mögött nem áll más, mint Orbán Viktor és Tisza István.

Egy héttel ezelőtt, október 30-án az ellenzék Károlyi Mihály budapesti szobránál a köztársaságot ünnepelte. Ugyanazon a napon este Orbán Viktor a köztársaság miniszterelnökeként a Magyar Televízióban úgy fogalmazott, hogy a kormányprogram végrehajtása szempontjából nincs szükség jövő tavasszal parlamenti ülésszakra.

Ez az október végnapjaiban történt rémtett úgy feldühítette a Károlyi-fiúkat, hogy még most, december végén sem tudnak megfeledkezni róla: hírlapjukat a Blaha Lujza téren osztogatják a 4-es villamosról leszálló tömegnek, hogy most aztán mindenki megtudja, merre tart a Magyar Köztársaság. Ugyanis:

A harmadik köztársaság és intézményeinek kiürítése szomorúan korán kezdődött.

Ezt már olvastuk valahol az elmúlt időszakban, de hát: ismétlés a tudás anyja. Október végének eseményei különben sem hagyják aludni szabad madárékat:

Október 31-én Orbán Viktor a köztársaság miniszterelnökeként Debrecenben megkoszorúzta az országot az első világháborúba bevivő Tisza István szobrát, mintegy ellensúlyaként az egy nappal korábbi ellenzéki ünneplésnek. A koszorúzás része a fent említett furcsa restaurációnak, amelynek élén a magát – egyébként értelmezhetetlen módon – polgárinak valló Fidesz áll, teljes politikai-ideológiai zavarodottságával.

Aki tiszta, áttekinthető, magyaros nyíltsággal megfogalmazott gondolatokra, kristálytiszta mondatszerkezetre vágyik, az olvassa Tamás Gáspár Miklóst. Az pedig senkit se zavarjon, hogy Tisza, a „bevivő” nyakába a Kádár-korszak „történészei” aggatták ezt a szégyentáblát, ám a bolsevik rendszer utolsó időszakában már komoly történeti munkák jelentek meg, melyek cáfolták ezt az egyoldalú beállítást. Bár szűklátókörűsége nem engedte, hogy szakítson az osztrák-német szövetséggel, Tisza István erőteljesen ellenezte háborús szerepvállalásunkat – például nem látta szavatoltnak országunk területi integritását egy Románia felől érkező támadás esetén. És persze csak a zavarodott Fidesz-féle politikai irányzat hívei akadnak fenn olyan nüanszokon, hogy Tisza Istvánt, Magyarország „erős emberét” tisztázatlan körülmények között meggyilkolták – Károlyi „dicsőséges” regnálása alatt. Ma Károlyit koszorúznak, megfeledkezve arról, hogy az ő időszakában tűzték ki Budapesten először a vörös zászlót, s hogy köztársasági elnökként tapintatosan félreállt, átadva a hatalmat a kommünnek. Holnap majd a Kun Bélának emelt új emékművet koszorúzgatják, valahol az új Kádár-szobor környékén, a Köztársaság téren esetleg.

Tisza nyilvánvalóan nem véletlenül vált a mai magyar jobboldal példaképévé, az ő házszabályi „reformjai”, az ellenzék jogainak korlátozása ugyanis kísértetiesen emlékeztetnek a mai kezdeményezésekre, amelyek természetesen köszönő viszonyban sincsenek a Károlyi képviselte polgári demokráciával.

Valóban, napjainkban nem vált bizonytalanná az élet- és vagyonbiztonság, mint 1918 őszén: a fővárosban nem garázdálkodnak büntetlenül rablók és haramiák, a minisztériumok és közintézmények élére nem kerülnek bizonytalan egzisztenciák, s ha valamely szomszéd állam területi épségünket fenyegetné, a HM nem zavarná haza katonáinkat. Egyébként, ha Orbán Viktor (aki, ha nem figyelték volna meg, nem köztársasági elnök, mint Károlyi volt, de miért ne hasonlítgatnánk össze mindenkit mindenkivel, madár atyafiék is ezt teszik) a reggeli lapokból arról értesülne, hogy egy törvénytelen csoport őt megbuktatta, átvette a hatalmat, és terrorisztikus módszerekkel óhajt kormányozni, valószínűleg nem távozna külföldre csendben és tisztelettudóan, nehogy megzavarja zsarnok úrékat vérengzésükben és tolvajlásukban. Vajon mi várna rá, ha egy ilyen helyzetben, igazi magyarhoz méltóan, inkább itthon maradna, mint Tisza István?