Csodálatos érzés lehetett fiatalnak lenni 1957 május 1-jén, Magyarországon. Ezt a Thürmer Gyula-féle Munkáspárt tegnap bemutatott kampányplakátjából is megtudhatjuk. Csupa móka, vidámság, zakatolás: a plakáton ''Kádár életének egy pillanata'' mellett egy felnagyított fotót is láthatunk az Úttörővasút életéből. A fiatalok között volt, ez a plakátnyi fénykép bizonyítja, Kádár János elvtárs is 1957 május 1-jén. A magyar szocialista főmunkásnak nem volt egyéb dolga: éppen nem munkálkodott azon, hogy személyesen asszisztáljon az ország utolsó törvényes miniszterelnökének kivégzésében, vagy áldását adja újabb fiatalok és munkások százainak lemészárlására. Az ÁVO megalakításában sem kellett részt vennie, azt már megtette a kommunista hatalomátvételt követően: most, 1956 után a régi tapasztalatokra építve gyerekjáték volt egy új, tömeggyilkosságon és bebörtönzéseken alapuló diktatúra létrehozása. Ott volt, időt szakított a fiatalokra, pedig több mint 300 embert halálra ítélni, ezreket börtönbe dugni, tízezreket meghurcolni – bizony, sok-sok munkával járhatott. S micsoda lelki erő kellhetett ekkora sunyiságok, pofátlanságok, hazudozások elkövetéséhez! Először részt venni a forradalom legelső kormányában, aztán az ellenséghez szökni, a szabadságharc eltiprásának hajnalán hamis kiáltványokat beolvasni, szovjet tankok hátán visszaérkezni, törvénytelen kormányt alakítani, sztrájkoló munkásoknak hazudozni, majd őket elhurcoltatni. Kellett is hozzá Csermanek János összes iskolája...
''Azokat kérdezzük, akik még emlékeznek arra, hogy a szüleiknek volt munkája, akik ingyen tanulhattak, akik nyáron úttörőtáborba mehettek'' – teszi fel a kérdést a tömeges kivégzésekért, hazaárulásért, a megszállók lakájszerű kiszolgálásáért felelős párt egyik utódszervezete – ''vajon jó-e ma fiatalnak lenni úgy, hogy fizetni kell a tanulásért, hogy nem kapnak lakást és hitelt?''
Thürmer elvtárs jó elvtárs, csak kicsit tán rövid az emlékezete. Mert még hagyján, hogy oly könnyen elfeledi, milyen érzés lehetett fiatalnak lenni a hóhér Kádár János börtönében: fiatalkorú, halálra ítélt fiatalnak, akinek a zsebében a megszálló szovjet katonák vagy a pufajkás hazaáruló pribékek találtak egy töltényhüvelyt. Fiatalkorú, halálra ítélt fiatalnak lenni Kádár börtönében, s várni a nagykorúság betöltését: a 18. születésnapot, melynek betöltését követően felakasztották azokat a fiatalokat, akik éppen nem zakatoltak vígan, önfeledten az Úttörővasúton. Az is csodás érzés lehetett, ha valaki meghúzhatta magát egy menekülttáborban az osztrák vagy a jugoszláv állam jóvoltából. Kétszázezer magyar embernek eszméletlenül nagy érzés lehetett a hazától távol lenni 1957. május 1-jén, azzal a tudattal, hogy akár évtizedekig nem láthatják viszont barátaikat, szeretteiket. Jó lehetett fiatalnak lenni Ausztriában, vagy úton Svédország felé: az utolsók között a határon átszököttek emlékezetben még éltek a menekülőkre géppisztolysorozatokat leadó határőrök, s a hóban saját vérükben fetrengő magyar fiatalok emléke. Nem, erre igazán nem kell emlékeznie Thürmer elvtársnak.
Csodálatos érzés lehetett 1957 májusában majálisozni azoknak a fiataloknak is, akik – esetleg másodjára – ingyenes utazás keretében járták meg a Szovjetuniót, mivel a forradalom után őket elhurcoló agresszor-állam úgy döntött: a nemzetközi nyomás hatására mégis hazaengedi őket, hadd kerüljenek börtönbe otthon. Szerencséjükre Sztálin elvtárs már nem érte meg 1957-et.
De talán Andorka Rudolf szociológus munkáira, vagy több éve tantervi, kötelező jegyzetként is ismertté vált egyetemi tankönyvére emlékezhetne Thürmer, hiszen ebben a szerző tisztán és érthetően kifejti: Kádár rendszerében egyfajta numerus clausus érvényesült, ez fölerősödött a rezsim utolsó évtizedeiben, az ingyenes oktatási rendszer jegyében. Nemcsak azért, mert a forradalom vérbefojtásában asszisztáló hazaárulók, a Munkás-paraszt hatalomért érdemrenddel kitüntetettek gyermekei jelentős plusz pontszámokat kaptak, de azért is, mert a rezsim tudatosan korlátozta az értelmiség utánpótlását. Féltek ugyanis a munknélküliségtől, s egyáltalán: ezek a többnyire hat elemit végzett elvtársak (még nem lépett az aktív politikusok sorába, csupán megkezdte tanulmányait jónevű, külföldi egyetemeken e politikusnemzedék újabb generációja) rettegtek az értelmiségtől. Az ingyenes oktatás jegyében tehát vajmi kevesen jártak felsőoktatási intézményekbe. Ezt a korszakot az oktatás jegyében pozitív példaként állítani a mai, első diplomás fiatalok tömegeinek ingyen biztosító oktatási rendszerrel egybevetni a Kádár-rezsim javára nem pusztán szemenszedett hazugság, de a szavazópolgárok megalázása is. Ugyanis az imbecilitás határán kell vegzálni ahhoz, hogy ne emlékezzen arra a választó: melyik kormány vezette be a tandíjat.
Valahogy azt is elfelejti Thürmer elvtárs, hogy a Kádár-rezsim kissé drasztikus módszerekkel érte el a teljes foglalkoztatottságot. Tán valami teljes, totális emlékezetvesztésben bízik – csakhogy éppen az általa megszólított nemzedékek, a mai harmincasok-ötvenesek még nagyon is jól emlékeznek arra, mit jelentett munkanélkülinek lenni a diktatúra időszakában, Magyarországon. Három hónap múltán az embert bekísérhette a rendőr közveszélyes munkakerülésért, legyen bár segédmunkás vagy tisztességben megőszült tanárember. Vajon ezzel a módszerrel kívánja elérni a hazáruló, gyilkos Kádár János arcképével ékeskedő Munkáspárt is, hogy ismét munkát biztosítson mindenkinek?!
Nem, Thürmerék természetesen nem ezekre az evidens, sokak által tudott, ám széles tömegekben nem tudatosult tényekre építenek. Sokkal inkább arra az igen-igen relatív ''jólétre'', a ''kromplileves'' és a Trabant szintjén biztosított, proli áléletszínvonalra építenek, mely a megalázott, leigázott, öntudata szikráit is elveszíteni kezdő Magyarországot jellemzete a diktatúra összeomlásának időszakában. Amikor a nemzet túlélői, az irtózatos viharokat átvészelő generációk már belefásultak abba, hogy alapigazságokat, egyáltalán: igazságot keressenek. S nem tűnt föl nekik, vagy fáradtan legyintettek arra a tényre, hogy az előbb földosztást ígérő, majd kolhozosító hatalom lehetetlenné tette az életkörülményeket a falvakban – azokban a falvakban, melyek még a török pusztítás után is újranépesedtek. Senki nem foglalkozott vele, hogy ennek következtében tömegével özönlöttek évtizedeken át a nagyvárosokba az emberek, akiket aztán szánalmas, kétszobás betonfalanszterekbe zsúfoltak. Senki nem emlékezett arra, hogy a forradalom leveréséig kemény, büszke, népes magyar családoktól zsúfolt munkáskerületek voltak valaha a lezüllött, elmocskosodott belvárosi negyedek. Senkinek nem tűnt föl, hogy jövőjét, mint Ratkó József is megírta, abortuszok millióinak elkövetésével bádog vödrökbe öli egy egész nemzet. Hogy is emelte volna fel szavát bárki, hogy ébredt volna öntudatára egy olyan ország, ahol – nemhogy a szocialista rendszer, de a világ történelmében szinte egyedülálló módon – szigorú előírásokhoz kötötték a nemzeti zászló kitűzését, sőt birtoklását, vagy a nemzeti himnusz éneklését?
Hogy tűnt volna fel, amikor szabadon lehetett utazni. Megengedték a lezüllött, kifosztott ország utolsó, túlélő nemzedékeinek, hogy a saját pénzükből, akár két évenként (!) átlépjék az osztrák-magyar határt. Azt a határt, melyet fél évezreden kereszetül, egészen a szovjet megszállás kezdetéig, bárki, bármikor úgy léphetett át, mintha csak ide utazna, Érdre vagy Bicskére. Hogyan is tűnt volna fel, amikor a többi kommunista rezsimhez képest magasabb volt az életszínvonal. Hogyne lett volna magasabb: a Budapest falai alatt 1956-ban megalázó kudarcot szenvedett szovjet hadsereg nem kockáztathatott még egy súlyos leszereplést, hogy százszoros erősítést kelljen hívni Molotov-koktélokat hajigáló kisdiákok ellen. Annyit azért elért a Szovjetunióval szemben 1956 után egyetlen államként szabadságharcot folytató Magyarország, hogy némivel több engedtessék meg neki. De ez nem a hazaáruló Kádár érdeme, hanem azoké a fiataloké, akik halálos ítéletükre vártak 1957. május 1-jén.
Mikor 1989. október 23-án Szűrös Mátyás kikiáltotta a Magyar Köztársaságot, azt hihettük, hogy soha többé nem lesz bátorságuk Kádár híveinek kimondaniuk azt a mondatot, mely most elhangzott Thürmer szájából: hogy nem szégyellik a múltat.
Jelzésértékű, hogy a Magyar Köztársaságot 1989. október 23-án kikiáltó Szűrös Mátyást kiveti soraiból az MSZMP egyik utódpártja, mely pedig azt állítja, hogy vállalta 1956. örökségét. Jelzésértékű, hogy Kádár János sunyi ábrázatával mocskolja be az országot az MSZMP másik utódpártja, mely mélyen hallgat 1956. örökségéről. Komoly veszély fenyegeti a Magyar Köztársaságot, ha Kádár ismét a falakról mosolyoghat ránk, mint 300 magyar ember kivégzése közben, s még Nagy Imre mártírhalála előtt, 1957. május 1-jén.
