Temérdek út vezet a halhatatlansághoz – a bohócé a nehezebben járhatóak közé tartozik. Kimegy a porondra, hanyattesik, a közönség pukkadozik a nevetéstől. Vagy hegedül, mint Karinthy novellájában, egy lehetetlenül magas, lélekvesztő emelvényen, s így esetleg meghallgatják. Aztán elfelejtik. Mégis, akadnak halhatatlan gegek, melyek túlélik művészüket. Ha annyit mondunk, Van mááásik, így, ilyen elnyújtott hangsúllyal, mindannyiunknak Eötvös Gábor jut eszébe.
Eötvös, aki kétszázadszor is , akár a tévén keresztül is képes volt megkacagtatni az újabb és újabb nemzedékeket, ahogy kapkodta elő kabátja zugaiból a temérdek zeneszerszámot, s mindegyiken hegedül, sípol, hangosodik még egy kicsit. Ha elveszik tőle, játszik a másikon tovább. Derűt, mókát hozott egy olyan korba, amikor rendkívül hivatalos dolog volt lelkesen mosolyogni. Csak valahogy nem ment. Kivéve a zenebohócnak.
Nagy bohócnemzedék volt már a sajátja is, testvérének Dinasztiát alapított, felesége a Fővárosi Nagycirkuszt vezette, fia szintén jól ismert bohóc, míg unokája, Eötvös Chily az Eötvös Cirkuszt irányítja. A zenebohóc nem tette le soha a hegedűt, nem vonult le a porondról. Mindenki emlékzeni fog a rettenthetetlen bohócra, akitől nem lehetett elvenni a zenét, a játékot, az igazi, nem megrendelt kacagást.
Svédország
Svédországban minisztereket üldöznek, a miniszterelnök mégis Orbán Viktort oktatná ki
