Soha többé nincs másik

Ha annyit mondunk, Van mááásik, így, ilyen elnyújtott hangsúllyal, mindannyiunknak Eötvös Gábor jut eszébe. Derűt, mókát hozott egy olyan korba, amikor rendkívül hivatalos dolog volt lelkesen mosolyogni. Csak valahogy nem ment.

Temérdek út vezet a halhatatlansághoz – a bohócé a nehezebben járhatóak közé tartozik. Kimegy a porondra, hanyattesik, a közönség pukkadozik a nevetéstől. Vagy hegedül, mint Karinthy novellájában, egy lehetetlenül magas, lélekvesztő emelvényen, s így esetleg meghallgatják. Aztán elfelejtik. Mégis, akadnak halhatatlan gegek, melyek túlélik művészüket. Ha annyit mondunk, Van mááásik, így, ilyen elnyújtott hangsúllyal, mindannyiunknak Eötvös Gábor jut eszébe.

Eötvös, aki kétszázadszor is , akár a tévén keresztül is képes volt megkacagtatni az újabb és újabb nemzedékeket, ahogy kapkodta elő kabátja zugaiból a temérdek zeneszerszámot, s mindegyiken hegedül, sípol, hangosodik még egy kicsit. Ha elveszik tőle, játszik a másikon tovább. Derűt, mókát hozott egy olyan korba, amikor rendkívül hivatalos dolog volt lelkesen mosolyogni. Csak valahogy nem ment. Kivéve a zenebohócnak.

Nagy bohócnemzedék volt már a sajátja is, testvérének Dinasztiát alapított, felesége a Fővárosi Nagycirkuszt vezette, fia szintén jól ismert bohóc, míg unokája, Eötvös Chily az Eötvös Cirkuszt irányítja. A zenebohóc nem tette le soha a hegedűt, nem vonult le a porondról. Mindenki emlékzeni fog a rettenthetetlen bohócra, akitől nem lehetett elvenni a zenét, a játékot, az igazi, nem megrendelt kacagást.