Az ember ősidők óta igyekszik a múlt eseményeinek rögzítésére, a jövő megtervezésére. A kezdetekben a természeti jelenségekből kiindulva három dologra támaszkodtak: a legkézzelfoghatóbb mértékegység a sötétséget és világosságot egyenletesen ismétlő nap, a második a Hold alakjának szabályos megújulási időszaka, a holdhónap. Az időszámítás harmadik alapja az évszakok szabályos váltakozása, a napév, amely alatt a Föld egyszer megkerüli a Napot.
Az idő múlását az ember mindig észlelte, a természettel szoros kapcsolatban élő régi népek a körforgást, a tavaszi újjászületést várták és ünnepelték. Ezért az újév napja hosszú évezredeken át tavasszal volt. A telet képviselő szalmabábut elégették, és a mezőkről friss hajtású ágakat vittek be a házba.
Az első naptárakat évezredekkel ezelőtt a földművelő társadalmakban, Mezopotámiában és Egyiptomban készítették a fontos mezőgazdasági munkák idejének meghatározására. Az első naptárkészítők a sumér papok voltak. Naptárukat a Hold járásának figyelembevételével szerkesztették meg, és az évet tizenkét, harminc napból álló holdhónapra osztották. A suméroknak – csakúgy, mint az őket követő népeknek – a pontatlanságok miatt korrigálniuk kellett naptárukat.
A különböző civilizációk egyazon időben eltérő naptárrendszereket használtak. Nehéz volt egy olyan jól működő naptárat készíteni, amely egyszerre épül a nap, a holdhónap, a napév időszakára: az időszámítás három alapegysége nem összemérhető, nem fejezhető ki a másikkal egész számokban. Az év 365 és negyed napot tesz ki, és nem tizenkét, hanem tizenkettő és egyharmad azonos hosszúságú hónapból áll.
Az elmúlt évezredek a naptárrendszerek folyamatos tökéletesítésével teltek el. Naptárkorrekciókat végeztek már az ókorban is. A Romulus által életbe léptetett naptár első hónapja a mai március idejére esett. Innen származik a tizenkettedik hónap, a december neve (decimus= tíz). Numa Pompilius a Krisztus előtti VIII. században vezette be Rómában azt a naptárreformot, amely a január, február bevezetésével 12 hónaposra változtatta az évet.
A legjelentősebb naptárkorrekció abból az időből, Julius Caesar római császár nevéhez fűződik. Az ún. Julián-naptár szerint az évben tizenkét, felváltva 30 és 31 napból álló hónap van, kivéve a februárt, amely általában 29 napos, de minden negyedik évben 30 napost. Később kiderült, hogy ez a naptár sem tökéletes, ugyanis a Julián-év 11 perccel hosszabb, mint a valóságos napév.
A XVI. század végére a felgyűlt percek már tíz napot tettek ki. Ekkor XIII. Gergely pápa neves csillagászok és matematikusok javaslatára újabb naptárreformot rendelt el. 1582-ben október 4-e után 15-ét íratott, és megváltoztatta a szökőév-szabályt is, eképpen: ezentúl a kerek évszázadok (például 1800, 1900, 2000) közül csak azok legyenek szökőévek, amelyek 400-zal oszthatók. Az intézkedésnek köszönhetően a Gergely-naptár és a napév együttfutása több mint 3000 évre biztosított, egy nap pontosságán belül.
Részlet a Pallas nagylexikonból:
XIII. Gergely pápa:
