Szemerén olyan az élet, mint az Isten tenyerén

Az egykori Abaúj vármegye csereháti dombságára semmilyen ipar nem települt az elmúlt ötven évben. Erről a szívfájdítóan szép vidékről Encs, Szikszó és Miskolc gyárai „szívták” el a lakosságot, a gyenge termőföldeken vegetáló téeszek felszámolásával pedig az utolsó menedéknek számító munkahelyek is megszűntek.
Cserehát aprófalvai az elmúlt évszázadok tatár- és törökdúlásai után többször is elnéptelenedtek, majd újraéledtek. Trianon után megállt az abaúji térséget a Felvidékkel összekötő gazdasági vérkeringés, megszakadt a Miskolc–Kassa közötti kereskedelmi útvonal. A szocializmus ipar- és településpolitikája pedig lassú erózióval, fokozatosan kezdte kiüríteni az itteni falvakat. Még a közelmúlt települési önállósulási láza után is nehéz sikerkrónikát írni az olyan csereháti falvakról, mint például a hetvenlakosú Litka, ahol tavaly kétszázezer forint jutott fejlesztésre, vagy a 34 lakosú Perecse, ahol egy búfelejtő kocsma szolgál „közintézményeként” a munkanélkülieknek.
Pár kilométerre Litkától és Perecsétől, Szemerén azonban valami elkezdôdött. A falu sikeresen keresgéli a kitörési pontokat, s ehhez közös „varázsszót” találtak a szintén csereháti Szanticskával. Ez a mágikus kifejezés pedig az idegenforgalom. Csakhogy amíg a mindösszesen három állandó lakossal rendelkező Szanticskát haló poraiból feltámasztó lelkes „falumentő-vállalkozó Pálpista” (nemrég írtunk róla) lehetőségei korlátozottak, addig a több mint négyszáz lakosú Szemerén a falusi vendéglátáson kívül biogazdálkodásban, erdőtelepítésben, vadászturizmusban is gondolkodnak.
– Tősgyökeres szemerei család egyetlen gyermeke vagyok – mondja a háromgyerekes Szénási Attiláné, aki tizennyolc éve vezetője a helyi idősek klubjának. – Közgazdasági szakközépiskolába jártam Miskolcon, de alig vártam, hogy a végzés után hazajöhessek. Pedig állást, sőt, lakást is kínáltak a városban, ráadásul a falu szemében azok vitték valamire, akik beköltöztek a városba. Ennek a szemléletnek a kárvallottja ma a fél ország, ha ugyan nem az egész. Mert a lakótelepi lakásokban az öreg szülőknek bizony nem jutott hely, és a messzi távolból már nagyon keserves dolog megoldani az ellátásukat. Engem taszított a bérházi élet. Ha ellátogattunk Miskolcra, mindig mondtam a sógornőmnek: az én fiaim ki sem bírnák, hogy az ajtóból ne az udvarra lépjenek ki. Egy ismerősöm szerint különben mi bolond család vagyunk, mert a nyakunkba vesszük a falu összes nyűgét. Apám például, amikor Szemere – Litkával, Fájjal és Fulókérccsel együtt – még a székhelyközség Szalaszendhez tartozott, a szemerei tanácsi kirendeltséget vezette szerény díjazásért. Tőle örököltem azt, hogy első ugyan a család, de rögtön utána az a legfontosabb, hogy a falujáért dolgozzon az ember. Igazából szét sem lehet választani a kettőt, mert az embernek tágabb értelemben a faluja is a családja.
Amikor az elsőszülött fiammal kiengedtek a kórházból, előtte pár nappal hozta meg a mentő a 74 évesen műtött nagyanyámat. Két „gyereket” kellett egyszerre ellátnom, hiszen a szüleim még dolgoztak. Nagyanyám, Istennek hála még sokáig élt, és a konyhánkban gyakran tízen is összegyűltek trécselni az öregek. Az első önálló önkormányzati testületi ülésre 1990-ben indultam, mert beválasztottak képviselőnek, és emlékszem rá, hogy utánam szólt: fiam, nem volt elég egy bolond a családban?
Szemerén a lakosságnak majdnem a fele időskorú, de Szénásiné Ildikó szerint – a környéken talán egyedül náluk – maradéktalanul gondoskodnak róluk. Az öregek (főleg az özvegyek) nagyon szeretik a nemrég felújított klubot, ahol uzsonnát, meleg ebédet kapnak, s egész nap együtt lehetnek. A fekvő betegekhez gondozónő jár. Óriási áldás a telefon is, amit mindenki az ágya mellé szereltetett. Négy éve, amikor betemette őket az irdatlan hóesés, életeket mentett a telefon. Sokat segít nekik a falu közmunkáscsapata is, akik telente kiássák őket a hóból, felvágják a tűzifájukat, bekészítik a vizet, begyújtanak a tűzhelybe, rendbe teszik a kerteket.
Az idősklub vezetőjének férje, az edelényi közútkezelő cégnél dolgozó Szénási Attila szerint Szemere most jutott túl a holtponton, s már biztos, hogy nem fog az elöregedő települések sorsára jutni.
– A házak nálunk olcsók (félmillióért már lehet venni, igaz, komfort nélkülit), a rezsi meg töredéke a városinak. Emiatt sokan költöztek vissza az utóbbi időben, s akik mostanában esküdtek, azok itt is maradtak. Sokan üdülőnek vásárolják a házat Nyíregyházáról, Debrecenből vagy Pestről. Aki nem százezres fizetésben gondolkodik, talál magának valamilyen munkát a közelben. A 18 éves nagyfiunk asztalosnak tanul a húsz kilométerre lévő Encsen, de nem vágyik el innen. Állítólag velem szeretne dolgozni a közútkezelőnél. A középső gimnazista lesz valamelyik városban. A legkisebb még csak elsős, de az ő jövőjéért aggódom a legkevésbé.
Szakkönyvekbôl megtudható, hogy Szemerén halad át a „Cserehát turistája” útvonal. A falu alig három kilométerre van a szlovák határtól. A határ túloldalán – Buzitán, Alsóláncon, Felsőláncon, Perényben – ma is élnek a szemereiek hozzátartozói. Azok legalábbis, akiket a kitelepítések idején nem kényszerítettek át Magyarországra. A rokoni kapcsolatok ápolásáról, a régóta vágyott határátkelő megnyitásáról később még lesz szó. Egyelőre maradjunk a falu központjának legpatinásabb részén, a Szemere család ősi birtokán. A Szemerék (az 1200-as években már jegyzett településről vette fel a család a nevét) által 1647-ben építtetett kastély a legutóbbi időkben már a Pallavicini családé volt. Ma önkormányzati tulajdonú a parkkal együtt, az iskolának és óvodának ad helyet, korábban pedig határőrlaktanyaként működött. Időközben persze lemeszelték díszes mennyezeti és falfreskóit, lebontották mívesen rakott cserépkályháit. A hajdan híresen szép kastélypark természetvédelmi oltalom alatt álló kertjét ma közmunkások gondozzák lelkiismeretesen. Nemrég díszkivilágítást is kapott a kastély előterében lévő mesterséges barlang az előtte lévő kis tavacskával együtt. Szemere tehát idegenforgalmi szempontból vonzónak számít. Tavaly nem véletlenül látott fantáziát benne egy nyíregyházi vállalkozó, Vinnai József.
– Megvettem az egykori téeszközpont telepét a kastély mellett. Turisztikai és ifjúsági sportcentrumot szeretnék ide építeni. Huszonöt szobás hotelt bakancsos turistáknak, akik a nemrég épült szemerei négycsillagos kastélyszálló árait nem tudnák megfizetni. A földszintjén lenne étterem is, mert ez gyenge pontja ennek, az egyedül kocsmákkal jól ellátott vidéknek. Lovardát, halastavat, bemutatóteret is szeretnék az őshonos állatfajoknak. A század elején egyébként a szemereiek sörárpát is termesztettek, a faluban két kőre járó gőzmalom őrölt. Különösen híres volt az Öreggyümölcsös sóvári almája. A gyümölcsöst is újra telepítem. Juhot, kecskét is akarok tartani, és egy sajtfeldolgozót építeni. Most állítjuk össze családi vállalkozásunk pályázatát a Széchenyi tervre.
Terepjáróval zötykölődünk fel Szemere polgármesterével, Tolnai Tóth Lászlóval a falu határában lévő Csonka-keresztig. Az út bal oldala az Aggteleki Nemzeti Park határán kanyarog, jobb oldalán, ahol a földek valamikor téeszművelés alatt álltak, most jótékony hó fedi el a gaztengert. A Trianon emlékére állított kereszt még a község közigazgatási területén van, a zöldhatár karéján túl viszont már szlovákiai falvak bújnak meg a dombok között. A buzitai kishatárátkelő megnyitása évek óta szívügye a polgármesternek, amit környékbeli kollégáival közösen „hivatalosan is indítványozott”.
– Az idevezető aszfaltutat 1996-ban építettük ki. A szlovák oldalon lévő határőrlaktanyában lenne helye a magyar kollégáknak is – járja körbe a hatalmas kőkeresztet a polgármester. – De az illetékes minisztériumok pénzügyi nehézségekre hivatkozva térnek ki a válasz elől. Pedig a rokoni kapcsolatok ápolásán, a biciklivel átfurikált juhsajton kívül azért jóval nagyobb gazdasági jelentősége lenne a határnyitásnak. A szemerei téesz felszámolásával eladták, széthordták innen a mezőgazdasági erőgépeket, ellenben a határ túloldalán megmaradtak a falvak gépállomásai. Szemerén „csak” a föld maradt a helyén, a tulajdonviszonyok rendezetlensége miatt azonban – az öregek meghaltak, az örökösök elköltöztek – máig sem fejeződött be a földkiadás. Ha egyszer, talán majd ebben az évben, végleg gazdára lel a falu körüli 2800 hektár, a szlovák-magyar kapcsolatokkal a tőkeszegény magyar gazdálkodók is bérelhetnének gépeket. Nem a legmodernebbet ugyan, de az elavult is jobb a semminél.
Feltéve, ha nem indul meg ezen a vidéken is a birtokkoncentráció, amire Tolnai Tóth László egyelőre nem sok esélyt lát. Pedig a termőföld Szemerén még hihetetlenül olcsó. Az itteni, átlagosan öt-hat aranykoronás földek hektáronkénti ára jelenleg 18 ezer forint. Ezzel szemben a legfeljebb tájnézésre alkalmas szicíliai köves parlagé kilencszázezer forint, a dús hollandiai alföldé hektáronként három-négy millió. Majd felértékelődik ez az uniós csatlakozással, állítja a polgármester, aki a környéket húsmarhára, birkára, kecskére alapozott külterjes állattartásra, legelők és gyepek kialakítására, erdőtelepítésre tartja a legalkalmasabbnak. Kétszáz évvel ezelőtt a csereháti dombok, hegyhátak nagy részét még erdők borították. Az erdősítés és a biogazdálkodás, amit a nemzeti park közelsége is indokol, ma is haszonnal járna. Kivált az uniós csatlakozás után, amikor az eddigi állami támogatás vélhetőleg növekedni fog.
A faluba visszakanyarodva többször is megállunk a terepjáróval, mert a polgármesternek a közmunkásokkal van beszélnivalója. Télen mindig kevesebb a tennivaló, de tavaly a közmunkaprogram a falu épületeinek és közterületeinek az „állagmegóvásával” ötven embernek adott biztos keresetet, mégpedig többszörösét a havi segélyeknek.
– A környéken mi foglalkoztatunk legtöbb közmunkást – mondja Tolnai Tóth László bent a hivatalban. – Jelenleg két munkanélküli van a faluban, akik azért munkanélküliek, mert ezt is visszautasították. Négy évvel ezelőtt, amikor megválasztottak, a közmunkapályázatokat tartottam az első kitörési lehetőségnek. Addig legalábbis, amíg nem tudunk idecsábítani munkahelyteremtő vállalkozókat. Ha az emberek a fizetségért elfoglalják magukat, lényegesen jobb a közérzetük, mintha a tévé előtt ülve várnák a segélyt. A mi költségvetésünkből egyébként sem futná a karbantartó szakmunkásokat fizetni. Rengeteg tervünk van, s ezek megvalósításához kubikosokra éppúgy szükség lesz, mint villanyszerelőkre és burkolókra. A szemereiek idén a kábeltelevíziót várják nagyon. Ha kiépül, utána ennél is fontosabb, hogy a Pallavicini-kastélyt sikerüljön mielőbb kiváltani, mert nem iskolának és óvodának való ez a kétszáz éves épület. Északra néznek az ablakai, napközben is neon világít a termekben. A vastag falak miatt szinte kifűthetetlen minden helyisége. A külföldi érdeklődőkkel folyamatosan tárgyalunk. Ha felújítanák, akár gyógyterápiás központtá, vagy időskorúak rehabilitációs centrumává is változhatna, nem beszélve arról, hogy eredeti szépségét is visszakaphatná. Mi pedig építenénk végre egy korszerű iskolát és óvodát a gyerekeinknek, hiszen 67 tanulónk és 45 óvodásunk van. Saját kastélyfelújításra sajnos, bár a Széchenyi terv támogatja, önerő híján nem pályázhatunk, a zöldfelületek növelésére viszont adtunk be pályázatot.
A mackós küllemű Tolnai Tóth László személye, aki korábban Sátoraljaújhelyen volt erdészeti igazgató, megérdemel egy kis kitérőt. Barátai tanácsára 1995-ben vásárolt házat ebben a faluban. Kutyatenyésztő lévén olyan lakóhelyet keresett, ahol megfelelő életteret tud biztosítani a vadászebeknek, és azok sem zavarnak senkit. Az erdőt, kutyákat és vadászatot szerető férfit ugyanis kullancscsípés okozta Lyme-kór terítette le annak idején, és 38 évesen leszázalékolták. Nem sokkal ideköltözése után egyesületet alapított a falu kulturális emlékeinek a megmentéséért. A kultúrházban szemerei szabadegyetemet szervezett, ahová hétről hétre hívott meg politikusokat, orvosokat, kultúrtörténészeket. A rákövetkező évben megalapította a Szemere és Vidéke Erdőszövetkezetet, s tucatnyi vadásztársaság létrejöttét szorgalmazta a környéken, majd megalakította a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének abaúji szervezetét. Szemerén azóta minden május 1-jén országos és nemzetközi kutyakiállítást tartanak, napokig tartó dínomdánommal. Hívei szerint a polgármester kiterjedt vadászkapcsolatai Szemere jövője szempontjából gyümölcsöző barátságokat és kapcsolatokat teremtenek.
Vannak persze ellenlábasai is. Az edelényi közútkezelő vállalatnál dolgozó Horváth Gyula, aki a falusiak szerint tavasszal ringbe száll majd a polgármesteri posztért, pereskedik is vele. A kocsmai helyszínen megesett becsületsértési, illetve rágalmazási ügy részletezése helyett most sokkal érdekesebb az a vélemény, amit a „haragosa”, ez a csupaizom ember mondott Tolnai Tóth Lászlóról.
– Való igaz, hogy amióta ő a falu első embere, szinte kitakarított, megreparált itt mindent. A temetőt, a kultúrházat, a kastélykertet, az utakat. Idehozott egy varrodát az asszonyoknak, hogy ne kelljen Encsre utazniuk. Beállított egy falugondnokot, aki a gyerekeket furikálja a környékről. Felújította az idősklubot. Csalogatja a vállalkozókat is. Hát majd meglátjuk, jönnek-e, mert konkrét munka még nincs a faluban. Az én két fiam szakmunkástanuló Encsen, és nagyon szeretném, ha itt maradnának. Én évekig Pesten dolgoztam, szálláson laktam, kéthetente jártam haza. Szeretek itt élni, mert csendes hely. Bűnözés sincs, mert a szemerei cigányok tisztességes, rendes emberek. Ha milliókat nyernék a lottón, se költöznék innét sehová.
A levéltári adatok szerint az egykor különálló Lyubatanya, Fürtöslyuba és Jánosvölgy Trianon után Szemeréhez került, pedig ezeket már egy 1319-es oklevél is úgy említi, mint „Buzita tartozékait, az Aba nemzetség birtokát”. A Szemerétől hat kilométerre lévő Lyubatanyán Miknyóczkiné Bakos Erzsébet 38 évig élt. Élelmiszerboltja volt, állatokat is tartott, a férje juhászkodott. A nemrég megözvegyült asszony már 21 éve él Szemerén. Italboltja van a háza melletti portán, vagyis aktív részese a szemerei közéletnek.
– Most, hogy teljesen egyedül maradtam, a boltot azért tovább viszem. Szeretek az emberekkel beszélgetni. Nálam mindenki elmondja a magáét, kiönti a lelkét. Szerintem nagyon megpezsdült itt az élet mostanában. Lassan már irigyelnek is minket a környéken. Fiatal koromban még a lyubatanyai öregektől halottam azt a mondást: „Szemerén olyan az élet, mint az Isten tenyerén.” Legyen igazuk!