A katonai megoldás kilátástalansága a Közel-Keleten

A palesztinok a nyílt katonai összecsapás helyett az ellenfelet állandóan nyugtalanságban tartó kisebb akciókat, a gyakorlatban egyfajta partizánháborút kezdtek. E harcmodor kegyetlen logikája alapján az ellenfélnek olyan súlyos veszteségeket kell okozni, ami a megszállást már elviselhetetlenné teszi.

A Szentföldön zajló eseményeket már sok szempontból elemezték, úgy vélem a XX. század néhány hadtörténeti tapasztalatának az emlékezetbe idézése érthetővé teszi az izraeli-palesztin konfliktus legfrissebb történéseit. Ugyanakkor elemzésemmel nem kívánok állást foglalni a felek között zajló vitában.

A Közel-Keleten 2000 szeptembere, az úgy nevezett Al-Aksza intifáda kezdete óta (melynek közvetlen kiváltó oka Ariel Saron látogatása volt a jeruzsálemi Templom-hegyen) úgy tűnik, nem állítható meg a csapás-ellencsapás logikáján alapuló erőszak. Pedig úgy tűnik, az idő egyre kevésbé dolgozik Izraelnek, s könnyen lehet, hogy a katonai megoldásba vetett hitet is át kell gondolnia a jeruzsálemi vezetésnek.

Izraelnek leendő határairól még addig kellene a palesztinokkal megállapodnia, amíg maga mögött tudhatja Washington feltétlen támogatását. Az Egyesült Államok álláspontjában könnyen állhat be változás, hiszen a terror elleni hadjárat következő állomása, a még 2002-re tervezett Irak elleni katonai akcióhoz feltétlenül szüksége lesz felvonulási területként, logisztikai bázisként az arab országok támogatására.

A Közel-Keleten is egyre inkább Izrael kárára változnak a katonai erőviszonyok. Az arab-izraeli háborúk vereségei után – bár az 1973-as Jom Kippur háború stratégiai döntetlene kényszerítette ki a camp david-i megállapodást – a palesztinok a nyílt katonai összecsapás helyett az ellenfelet állandóan nyugtalanságban tartó kisebb akciókat, a gyakorlatban egyfajta partizánháborút kezdtek. E harcmodor – melyről Wellington herceg mondta, hogy aki elkezdi, az a pokol kapuit nyitja meg – kegyetlen logikája alapján az ellenfélnek olyan súlyos veszteségeket kell okozni, ami a megszállást már elviselhetetlenné teszi. S ez most már sikerülni látszik, hiszen míg az intifáda első szakaszában ezer palesztin halottra mintegy negyven izraeli áldozat jutott, addig ez a tragikus arány az elmúlt másfél évben 1200:450-re változott. Ráadásul a terrorakciókat nem csak a vitatott hovatartozású és megszállt területekre, de magára Izraelre is kiterjesztették a palesztin katonai szervezetek, ami a hátország hosszú távú demoralizálódásához és elbizonytalanodásához vezethet.

A XX. századi partizánháborúk történelmi tapasztalatai szerint csak ott voltak eredményesek az ellenük történő katonai akciók, ahol sikerült egy helyismerettel rendelkező csoportot vagy népet a felkelők ellen mozgósítani. Így a szerb és montenegrói partizánok ellen, már az I. világháborúban is az albánokat és a bosnyákokat mozgósították a központi hatalmak. Ilyen „bennszülött” segédcsapatokra a palesztin terroristák elleni harcban az izraeli hadsereg aligha számíthat. A tisztogató akcióknak csak olyan politikával együtt lehet kedvező hosszú távú hatása, amelyik palesztin többséget gazdaságilag és politikailag érdekelté teszi az izraeli hatalommal szemben legalább jóindulatú semlegesség tanúsításában.

Partizánvadászatra általában különleges alakulatokat alkalmaztak a siker reményében, mert reguláris csapatok ilyen célú, hosszabb távú felhasználása, az ilyen jellegű bevetésekkel szinte óhatatlanul együtt járó civil áldozatok az egységek demoralizálódását vonhatja maga után. Ezt az amerikai hadsereg belső fegyelmének fellazulása Vietnamban világosan megmutatta. Ráadásul az ártatlan polgári áldozatok képei, melyek szinte azonnal bejárják a világsajtót, a küzdelemben óhatatlanul szükséges nemzetközi szimpátia csökkenéséhez vezethet.

Miként azt a Szovjetunió története is mutatja, az elementáris elkeseredésből fakadó népfelkelés – függetlenül attól, hogy a magukat áldozatoknak érzők objektíven mennyire felelősek saját sorsukért – csak a lázadó nép szülőföldjéről történő kiszakításával, áttelepítésével kezelhető. Már pedig, ha tizenéves lányok hajtanak végre öngyilkos merényletet, akkor már ilyen széles körű lázadásról beszélhetünk. Ráadásul az izraeli kormány által alkalmazott, egyes városokat lezáró eljárás, az ott élő palesztinok gazdasági ellehetetlenülését vonja maga után. Továbbá (ellentétben az elcsatolt területeikről elűzött magyarokkal vagy németekkel) azzal, hogy a menekülttáborokban élő palesztinok társadalmi integrációja mindmáig nem valósult meg, ez további „emberanyagát” biztosítja az öngyilkos merényleteknek.

Ráadásul Izrael pozícióit gyengíthetik a Közel-Keleten lezajló demográfiai változások is, hiszen a kelet-európai rendszerváltást követően már nagyobb lélekszámú zsidó közösségnek a Szentföldre költözésével nem számolhat. Sőt a belső bizonytalanság okán könnyen felerősödhetnek az elvándorlási tendenciák.

Több szempontból úgy tűnik, Saron némileg hasonlít az I. világháború utáni antant tiszti karra, ők ugyanis a megelőző háború tapasztalatait tudták csak feldolgozni. Könnyen lehet, hogy a 70-es, 80-as évek győztes tábornoka, Ariel Saron is abban a tévhitben él, hogy a korábbi győzelmeket hozó katonai módszerekkel most is sikereket érhet el.