A legelő és létesítményei (kút, kerítés, utak stb.) állat-egészségügyi szempontból megnyugtató állapotáról a tulajdonosnak, a kezelőnek vagy a használónak kell gondoskodnia. Figyeljünk oda arra, hogy a legelőn ne legyen átjárási lehetőség. Az állatok egészségét veszélyeztető kártevőktől, hulladékoktól, idegen anyagoktól tisztítsuk meg a legelőt.
Növényvédő szeres kezelés után legeltetni csak az előírt várakozási idő letelte után szabad. A legelőre csak az egészséges állatokat hajtsuk ki. Ott, ahol egyes fertőző betegségek is előfordulnak (lépfene, sercegő üszök, rosszindulatú vizenyő, tetanusz), legelőre hajtás előtt az állatokat évente védőoltásban kell részesíttetni. Az egyes védőoltások időpontja és a kihajtás között legalább két hét teljen el, de a védőoltások hat hónapnál régebbiek ne legyenek. Az a legelő számít fertőzött területnek, ahol a fenti betegségek 25 éven belül előfordultak.
A gümőkórmentességet a hatósági állatorvos évenként tuberkulinos bőrpróbával ellenőrzi. A gümőkórtól, brucellózistól, leukózistól mentes jószágok legeltetését úgy kell megszervezni, hogy más állománnyal ne érintkezhessenek. Az egyes csoportokban a legeltetési idény alatt ne cserélgessük az állatokat. Ha ez mégis elkerülhetetlen, a jószágot előbb a legelőtől elkülönített helyen harminc napig zárjuk karanténba. Ha kedvező az eredmény, akkor a csere lehetséges, de csak további alapos megfigyelés mellett (kimarás veszélye).
Legelőre hajtás előtt legkésőbb három héttel a parazitás betegségben (bőrbagócslárva, májmétely) szenvedő állatokat gyógykezelni kell. Mivel a belső élősködők okozta fertőzöttség megállapításához bélsárvizsgálat szükséges, s mert ezt sokan elmulasztják, megnyugtatóbb, ha megelőzésként is elvégezzük a kezelést. Ugyancsak legkésőbb három héttel a kihajtás előtt jön el a csülökszabályozás, a körmözés ideje.
Az egyes korcsoportokat egymástól külön legeltessük. Elsősorban a parazitás megbetegedések elkerülését szolgáljuk azzal, ha a legelőt az állóvizektől, tocsogóktól, pocsolyáktól mentesítjük. A felszíni vizek PH-ja enyhén lúgos, ami a legtöbb bélbaktérium számára kedvező. A mocsaras legelő a leptospirózis „melegágya”. A parazitás, baktériumos fertőződés szempontjából azok a legelők veszélyesebbek, ahol az állatok hosszabb ideig tartózkodnak (vízivás, delelés), vagy amit naponta többször is felkeresnek. A pásztorkutyáknak és a legelő környékén lévő ebeknek évente adassuk be a veszettség elleni védőoltást. Ne hanyagoljuk el a galand- és fonálféreg elleni kezelésüket sem.
Kerüljük a legelő túlzsúfoltságát! Állandóan irtsuk a mérgező növényeket, bokrokat. A legelőn legyen „árnyékoló”, és gondoskodjunk a legyek és vérszívó rovarok elleni védekezésről (porozókapu) is. Jó módszer, ha a legeltetés megkezdése előtt a tehenek tőgyét bekenjük közömbös kenőccsel (például: vazelinnel), ami véd a kiszáradás, a fájdalmas felrepedezés ellen. Az állatok bőrfelületére rakodott peték, lárvák ledörzsölésére, a bőrre, szőrre tapadt szennyeződés eltávolítására rendszeresítsünk egy „vakaródzót”, ami egy 2-2,5 méter magas akácfa oszlop is lehet.
A tartósan legelőn lévő állatok gyógykezelésének, védőoltásainak elvégzéséhez kezelőfolyosót, egyedi kezelésükhöz leszorítást, lekötést biztosító berendezést kell létesíteni. A beteg állatok számára legyen elkülönítő karám. Az ötvennél nagyobb létszámú állományok esetén az egy-és két számjeggyel jelzett utak ötszáz méteres körzetében, valamint a nehéz- és vegyipari üzemek öt kilométeres körzetében fekvő legelőterületek fűtermését, illetve az itt termesztett szálas- és tömegtakarmányokat laboratóriumi vizsgálattal a legelő használójának költségére évente egyszer, a legeltetési időszak kezdete előtt ellenőriztetni kell. Ilyenkor azt vizsgálják, hogy a takarmányban van-e mérgező nehézfém, például ólom.
Villanypásztoros legeltetéskor csak emberre és állatra egyaránt ártalmatlan (legfeljebb 2,5 milliamper) áramerősségű berendezést üzemeltessünk. A legelőn lévő kút, itatóhely vizét, ha szükséges, fertőtleníteni kell: egy köbméter vízre 30-50 gramm klórmeszet számítsunk, amit annyiszor háromszáz milliliter vízben kell elkeverni, ahány köbméter víz van a kútban. Huszonnégy óráig állni hagyjuk, azután kimerjük, az újra összegyűlt víz már használható itatásra. Az itatóhelyeket úgy kell kiképezni, hogy a vízfelesleg lefolyhasson. A vályúk vízfeleslegét fedetten, szikkasztóba kell elvezetni. Jó módszer, ha a vályúk környékét kemény padozattal látjuk el.
Különös óvatosságot és figyelmet igényelnek a hígtrágyával öntözött területek. A hígtrágyát kijuttatása előtt legalább hatvan napig tárolni kell. Kiöntözése után pedig legkorábban harminc nap elteltével szabad csak az állatokat a legelőre kihajtani. Legjobb, ha a trágyát késő ősszel, a tenyészidőszak végén juttatjuk ki. A hígtrágyát a fertőzési lánc megszakítása érdekében lehetőleg olyan legelőn használjuk fel, amelyen más állatfaj legel, mint amelyik a trágyát termelte. Így a fajspecifikus paraziták és baktériumok terjedését csökkenthetjük.
A legelőn állathullát elásni tilos! Ha még sincs lehetőségünk arra, hogy dögtérbe, dögkútba, hullakamrába, égetőbe vigyük a tetemet, a legelőtől elkülönített és körülkerített helyen – miután alaposan leöntöttük háromszázalékos klórmészoldattal –, legalább két méter mélyre ássuk el. Legjobb, ha petróleummal is lelocsoljuk. A tetemet úgy hantoljuk el, hogy kóbor állatok hozzá ne férjenek.
Végül idézzük fel a gyakoribb mérgező növényeket, melyek a következők: beléndek, bürök, csattanó maszlag, farkasalma, farkasfűtej (kutyatej), gyöngyvirág, gyűrűvirág, hunyor, kerek repkény, mezei szarkaláb, zsurló, nadragulya, őszi kikerics, libatop, vízi mételykóró.
origo.hu
Politikai inkorrektség turbófokozaton – itt a legfrissebb Politikai Hobbista!
