Ki osztja meg a magyar társadalmat?

Nem múlik el úgy nap, hogy fő- és mellékállású aggódók ne elmélkednének a nemzet megosztottságáról és az ebből fakadó apokaliptikus veszélyekről. Ilyenkor az átlag újságolvasóban azonnal azok a csodálatos békeidők emlékei tolulnak fel, mikor a nemzet szilárd népi egységbe tömörült Rákosi pajtás, majd Kádár elvtárs mögé.

De emlékezhetünk az 1990-t követő időszakra is, amikor a baloldali pártok egymással vetélkedve dolgoztak a nemzeti egység megteremtésén, hiszen már a címer-vita kapcsán is alig tudták a Szent Koronát ráerőltetni a habozó jobboldalra. Vagy elég az elmaradt világkiállításra, vagy az 1995-1996-os millencentenáriumi ünnepségsorozatra gondolni, ahol a a jobboldali ellenzék gáncsoskodása futtatta zátonyra az MSZP-SZDSZ koalíció tenni akarását, s nagyívű terveit.

Komolyra fordítva a szót: érdemes végiggondolni, hogy miért ugyanazok féltik most a nemzeti egységet, akik korábban, pl. a Terror Háza megnyitásakor, vagy a Szent Korona Parlamentbe helyezésekor mindig találtak legalább két embert, akinek az érzéseit, érzékenységét sértették e lépések. Az egyik nyilvánvaló oknak tűnik, hogy a baloldali publicisztikát évekig témával ellátó két főmumus, a demokrácia első számú közellenségei Torgyán József és Csurka István pártjaikkal a parlamenten kívül kerültek, így kissé nehezebb lesz tőlük naponta rettegni.

Sőt, várható, hogy a hirtelen a kereskedelmi adók kedvencévé és a polgári kormány áldozatává vált Torgyán doktor szabadidejében szívesen látott vendége lesz a Fidesz rettenetes bűneit feltáró beszélgető műsoroknak, ahol a „Hogyan verték szét a kisgazdapártot” című önálló estjét adja majd elő a teljes bűnbocsánatért cserébe. Az a forgatókönyv sem zárható ki, hogy ha a MIÉP néhány vezetője is beszáll a „játékba” és kész a polgári összefogás áldozatának szerepét eljátszani még akár ők is megkaphatják az abszolúciót.

Orbán Viktor vezette Fidesz-MDF összefogás több óriási, ellenfelei szemében megbocsáthatatlan „bűnt” követett el, a hatalmi monopóliumukat veszélyben látó hivatásos rettegők szemében. Egyrészt megteremtette az egységes, erős jobbközép pártot, melyet sem kormányon, sem ellenzékben már nem lehet megkerülni. Mindannyian emlékezünk még azokra az álszomorú nyilatkozatokra 1995-1996-ból, amikor az MSZP-SZDSZ kormány belső vitáit azzal magyarázták, hogy komoly polgári erők hiányában, a szürkeállományt valahogy edzésben kell tartani. Vagy azon tárgyszerű elemzésekre, melyben a magyarországi baloldal afeletti bánatának adott hangot, hogy széles e hazában nincs vele intellektuálisan is megmérkőzni képes jobbközép csoportosulás. Mert rendkívül kényelmes volt a baloldalnak az az 1994-es választásokat követően előállt helyzetben, amikor a 10 százalék körüli eredményeket elért, a közös fellépésre csak ritkán képes konzervatív ellenzékkel kellett versenyre kellnie.

A polgári erők második halálos „bűne” abban áll, hogy addig sohasem látott mértékben voltak képesek mozgósítani híveiket a testnevelési egyetemen, majd a Kossuth tér milliós nagygyűlésén. S a pódiumon megjelent kiváló sportolók, színészek, közéleti szeméyiségek, egyszer s mindenkorra a legendák világába utasították azt a gyakran megismételt klisét, miszerint a jobbközép pártokat csak szellemileg papírsúlyúak támogatják.

Mindannyian emlékszünk, amikor a Demokratikus Charta a nemzetet egyesíteni kívánó jelszavaival, mint veszélyben a demokrácia, tombol a diktatúra, weimarizálódunk, náci rohamcsapatok masíroznak Budapest utcáin, a „daliás” időkben néhány tízezer embert tudtak megmozgatni. (Érdekes módon sem ekkor, sem Szabó Albert ötven fős „tömegtüntetéseiről” szóló beszámolókat követő számháborúban nem került levonásra pl. a kíváncsiskodók, vagy az arra tévedt turisták „hada”.) Vagy akkor nem vetette fel senki, hogy szabad-e a magyar demokráciáért nem magyar állampolgárnak aggódnia. Miért van az, hogy pl. egy itt remekül élő holland zsurnalisztának szabad a baloldalért kampányolnia, míg egy erdélyi, vagy felvidéki magyartól már problémás, ha hangot ad politikai szimpátiáinak. Nem állunk messze a valóságtól, ha feltételezzük, hogy Medgyessy Péter is szívesen szervezett volna egy hasonló megmozdulást, ha esélye lett volna a Kossuth téri tömeg töredékének megmozgatására.

A Kossuth téren megjelent polgárok rendkívüli fegyelmezettségről tettek tanúbizonyságot, pedig az elmúlt évtizedek magyar történelmének ismeretében „megalapozottnak” tűnt az úton-útfélen súlykolt, a magukról megfeledkezett polgároktól való félelem. A végéhez közeledő kampány legnagyobb tanulsága, hogy Orbán Viktor személyében olyan karizmatikus vezetője támadt a jobbközép oldalnak, aki világos vízióval rendelkezik az ország és a nemzet jövőjéről és képes ezt a széles tömegek számára érthetően megfogalmazni. Világos üzenetével sikerült a magyar társadalomban szunnyadó erőket mozgósítani és sok kétkedő és bizonytalan embert megszólítani, mert valóban „sokan vagyunk”. A baloldal állapotára minden esetre jellemző, hogy a kihívást megértette, mindent elkövet azért, hogy miniszterelnök-jelöltjét távol tartsa az arénától, attól, hogy Medgyessynek vitatkoznia kelljen a miniszterelnökkel.